- A mai napig olvasható egy régi blog beírás a hivatalos myspace oldalatokon, miszerint 2006 az egyik legmeghatározóbb év volt a csapat történetében. Mi történt a Volbeattel azóta? 
 
Michael: - Szerencsére a következő év még jobban sikerült. Éreztük, hogy hónapról hónapra egyre jobbak és népszerűbbek is lettünk, és ebben az évben vágtunk bele az első önálló európai turnénkba is, ami egy csapat életében nagy előrelépés. 9 hónap alatt 103 koncertünk volt, tele élménnyel. 33 éves vagyok, és 16 éves korom óta zenélek. Óriási érzés azt tapasztalni, hogy végre beért a munkám gyümölcse.  
 
- Ráadásul az előző albumotok, a Rock The Rebel/Metal The Devil platinalemez lett. Dániában ez mivel jár egy metálzenekar számára? 
 

Nagyítás

Thomas: - Még csak bele sem mertünk gondolni abba, hogy egyszer ez is bekövetkezhet. Ráadásul ez amolyan „közönségdíj“, hiszen azt mutatja, hogy az embereket ennyire érdekli az, amit csinálunk. A dolog többi hozadékával nem is nagyon foglalkozunk, a legfontosabb elismerés mindig a rajongóktól jön. Amikor megírod a dalokat, majd felveszed egy lemezre, mindig kérdéses, hogy kinek fog majd tetszeni, és ilyenkor tudni kell értékelni, hogy mások ennyire szeretik a zenédet! 
 
- Az új albumotok, a Guitar Gangsters & Cadillac Blood címe hogyan köthető a számokhoz? 
 
Michael: - Személy szerint szeretek játszani a szavakkal, és az sem baj, ha egy zenekar olyan címet és borítót talál ki az albumához, ami kicsit jellemzi az adott együttest vagy korongot. Az új lemeznél azért is kellett különösen figyelni erre, mert a nyolc szám egy történetet alkot együtt. A sztori Cadillac Bloodról szól, akit hét lövéssel a testében találnak a sivatagban, de mire kiér a hatóság, eltűnik a Cadillacjével együtt, amiben addig eszméletlenül feküdt. Egy kísértetvárosba, 10 House Citybe megy, hogy megkeresse a gyilkosát, közben pedig beszáll egy bandába, a Guitar Gangstersbe. Ahogy az lenni szokott, mindenféle alakokkal találkozik, és figyeli őket, hátha közöttük van, akit keres. Kicsit a detektívtörténetetekre hajaz a sztori, ami majd a további albumokon is folytatódni fog. 
 
- Már tudod is, hogy fog folytatódni? 
 
Michael: - Nyitva hagytuk a történetet – például azt sem lehet tudni, hogy megtalálja-e a gyilkost vagy tovább áll-e egy másik városba –, és még én sem tudom, mi lesz a folytatása. Persze már vannak ötleteim, és az is kiderül majd, hogy miért találták ott hét lövéssel a testében… 
 
- Erősen hatott a rockabilly a stílusotokra. Mennyire nyitott a rockabilly közönsége a zenétekre? 
 
Thomas: - Simán lejönnek a bulijainkra a rockabilly arcok is, de a metálosok és a punk-rockerek közül is sokan érdeklődnek. Sőt mivel elég sokat játsszák a rádiók a számainkat, olyanok is megnéznek bennünket, akik amúgy nem hallgatnak kemény zenét. 
 
Michael: - Persze a rockabillys kemény mag szerint semmi közünk ehhez a műfajhoz, és ezt meg is értem, hiszen a Volbeat különböző zenei stílusok egyvelege. Én személy szerint metál arcnak mondanám magam, de nagyon örülök neki, hogy ennyire színes közönségünk van. 
 
- Megtörtént már, hogy olyan zenekarhoz hasonlítottak benneteket, amelyikhez szerintetek semmi közötök? 
 
Thomas: - Michaelt sokszor hasonlították Keith Caputóhoz, a Life Of Agony énekeséhez. 
 
Michael: - Igen, de ez inkább az elején volt. Pedig addig még egy lemezt sem hallottam tőlük. Az emberek mindig hasonlítgatnak, ehhez hozzá kell szokni, bár arra büszke vagyok, hogy a második lemezünkre már azt mondták, hogy „hamisítatlan Volbeat”. 
 
- Szerintetek kik a legjelentősebb dán zenei exportcikkek? 
 
Michael: - Az Aqua például! (kilencvenes évekbeli dán popegyüttes, melynek Barbie Girl című slágerével még Amerikában is sikerült befutnia és többmilliós eladásokat produkálnia – a szerk.). De komolyra fordítva a szót: Lars Ulrich, bár őt már korábban az Államokba exportáltuk (Lars Ulrich 1979-ben, 16 évesen költözött ki Amerikába, ahol 1981-ben dobosként a Metallica alapítója lett – a szerk.). A metálzenekarok közül a legjelentősebb King Diamond és a zenekara, a Mercyful Fate.