Price – aki az elmúlt néhány évben a Madonna-turnék (Drowned World, Re-Invention, The Confessions Tour) zenei rendezőjeként és a Confessions On A Dance Floor zeneszerző-producereként lett a sztárelit tagja – egyazon generációba is tartozik a Killers tagjaival (1977-es születésű), de más szempontból is tökéletes partner a Las Vegas-i legények mellé: egyrészt nyolcvanas évek fixációja miatt, amit Jacques Lu Cont álnéven indított Les Rhytmes Digitales tánczenei projektjével, illetve new wave-idéző Zoot Woman zenekarával is bizonyított (Living In A Magazine, Zoot Woman), másrészt Bowie-rajongása miatt, amit kinézetével és remixerként használt számos művésznevének legismertebbikével is nyíltan hirdet (Thin White Duke). Mindezek után nem meglepő, hogy Brandon Flowers frontember és zenésztársai a Sam’s Town (szülő)földközelibb, amerikaibb, tradicionálisabb, rockosabb megközelítése után most visszakanyarodnak a Hot Fuss csillogóbb, fényesebb világához, a hangsúlyosabb szintetizátorokhoz, az újhullámos gyökerekhez, a brit hatásokhoz.
 
A nyitó Losing Touch szaxofonhangjairól a glam rock örökségét nyolcvanas évekbe átmentő Bowie juthat eszünkbe rögtön, ahogy a folytatásról is a sovány szőke herceg különféle futurista mutációi, a beharangozó kislemezdalnak választott Human szinti-popjáról a Pet Shop Boys, a hasonlóan szuperslágeres Spaceman hangszíneiről a New Order és a Human League, a Joy Ride sivatagi funkjáról Bowie Let’s Dance-korszaka mellett a korabeli Duran Duran – sőt az addigra Amerikába habarodó Clash-től is A hét mesterlövész. Az énekes szüleinek szerelmét nosztalgikusan megidéző A Dustland Fairytale még az előző album Bruce Springsteen-tripjének emléke némi U2 beütéssel, ahogy a This Is Your Life-ban a Springsteentől Lou Reed „vad oldala” felé eltolt szövegvilág szintén big music díszítést kap, sőt Talking Heads-es lüktetést és bizarr törzsi vokálokat is, míg a I Can’t Stay már konkrétan a Talking Heads New Yorkból az afro-karibi ritmusokhoz kiránduló 1988-as Naked periódusát idézi meg (és itt már nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat a Perfect Symmetry című új Keane-albummal, melynek – hoppá! – Stuart Price volt az egyik producere). A Neon Tiger ismét a zenekar Las Vegas-i teátrális, glam oldalát mutatja (Brandon Flowers bevallottan a még nála is fiatalabb MGMT-fiúk stílusában írta ezt a dalt), a Tears For Fears-es szférákba emelkedő The World We Live In alatt az énekben érezhetünk némi cure-os színezetet is, míg a baljós óraketyegéssel csaknem hét percen át araszoló Goodnight, Travel Well már minden ízében cure-os. Ez a búcsúdal, melyet a gitáros Dave Keuning édesanyjának halála ihletett, a Hot Fusshoz hasonló sötét tónusban zárja az addig oly felszabadult, játékos és színpompás albumot, mely – ha a Sam’s Town konceptlemez művészi igényét nem is viszi tovább – gondos és okos szerkesztéssel fűzi sorba a magukban remekül működő, igen hatásos és menthetetlenül fülbemászó szerzeményeket. 
 
(A Day & Age brit kiadása dallal hosszabb a nálunk kapható tízszámos eredeti verziónál, de a Human kislemez B-oldalas dalaként megismert A Crippling Blow – bármily szórakoztató is komolytalan váltásaival – így a lezárt egységet képező album után csapva nincs jó helyen, tényleg csak elkülönítve értékelhető.)