A gazdag olasz családból származó, 1986-os születésű New York-i Stefani Joanne Angelina Germanotta tehetségére már több lemezipari szakember is felfigyelt, mire egy közös szerződtetéssel végre kikötött az őt protezsáló R&B sztár, Akon kiadójánál és a fölötte álló nagy Interscope-nál (szólóbemutatkozása előtt már dalszerzőként is jeleskedett: Britney Spears, a New Kids On The Block és a Pussycat Dolls 2008-as lemezén is szerepel egy-egy szerzeménye). A négy évesen magától zongorázni tanuló, Michael Jackson, Madonna és Cyndi Lauper bűvöletében felnövő, majd tinédzserévei végét lázadással és gyakori fellépésekkel töltő énekesnő arra jutott a Lower East Side-i művészközegben, hogy neki popzenével érdemes lázítani. Bemutatkozó nagylemezére a színtiszta popzene kifejezés illik a legjobban, abból is a Gwen Stefani által felfuttatott R&B-s alapú, de már nyolcvanas évek retróra ropó szintis-elektrós fajtára kell gondolni.  
 
Lázadásnak, forradalmi megoldásoknak persze nyoma sincs, de a címével célját is eláruló The Fame dalai (melyekhez a hírességek világából tudósító ironikus dalszövegei mellett Lady GaGa szintetizátor- és zongorajátékával is hozzájárult) így is bőven kielégítik a műfaji követelményeket. A Destiny's Child-lányok mellett már bizonyító Rob Fusari és az egyre inkább feltörekvő marokkói-svéd RedOne társszerző-produceri segédletével készült album bevezető világslágere, a Just Dance még Grammy-jelölést is kapott, majd a második kislemezdal, a Poker Face is feljutott a listák élbolyába, de ezeket leszámítva sincs hiány a lemezen fülbemászó szerzeményekből. Igaz ugyan, hogy legtöbbről eszünkbe juthat valami korábbi popzene, de az a korábbi popzene mindig ötletesen, szórakoztató formában köszön vissza, naprakész tálalásban, Lady GaGa nem kifejezetten egyéni, de így is megnyerő énekével. A címadó The Fame lehetne Xenomania-produkció, a dögös Beautiful, Dirty, Rich mintha Amerie 1Thing című slágerének dobütemét koppintaná, a Mötley Crüe-féle Girls, Girls, Girlsre rímelő Boys, Boys, Boys abszolút Gwen Stefani-s, a Brown Eyes nyilvánvaló Queen-tiszteletadás, a Summerboy szégyentelen Blondie-nyúlás, de a szégyentelenség és az Andy Warhol-i plasztik hírnév amúgy is a lemez fő témája, így ezek az idézetek nagyon is ideillők.