Nem kérdés, szinti-popban a Pet Shop Boys mellett a vele nagyjából egy időben indult Erasure tudja felmutatni a legtöbb slágert (a Depeche Mode a szinti-popnál jóval szélesebb spektrumon mozog), mint ahogy az sem kérdés, hogy Vince Clarke-ék sem zenei ötletességben, sem intellektuális szövegekben, sem művészi koncepcióban nincsenek egy kategóriában a másik brit duóval. Ha nem a PSB a mérce, akkor viszont egy teljességgel vállalható életmű mutatkozik az Erasure mögött, mely a kislemezes dalokat tekintve mindenképpen figyelemreméltó. A Clarke-Bell páros karrierje csúcsán, 1992-ben megjelentetett egy Pop! – The First 20 Hits című slágerválogatást (melyen bónuszként szerepelt egy 21. szám is, a Who Needs Love aktualizált remixe), s ehhez mostanra újabb húsz sikerdalt tudtak hozzápasszítani ezen a duplalemezes kollekción. 
 
A Total Pop! – The First 40 Hits első CD-je fikarcnyit sem tér el az 1992-es kompilációtól (mint ahogy a 2003-as HITS! The Very Best Of Erasure is csak négy Clarke/Bell-szerzeményt tett hozzá a törzsanyaghoz az időközben eltelt egy évtizedből – igaz, az ekkor párhuzamosan megjelent videoklip-kollekció, a HITS! The Videos DVD már 35 dalt szerepeltetett). Csupa jól ismert, kedves, csillogó, érzelmes, nem túl bonyolult, de hatásos szintis sláger, melyek 15-20 év elteltével sem avíttasak. Az első kislemezdal, a Who Needs Love (Like That) 1992-ben felfrissített verziójával együtt tizenhárom Top 10 sláger önmagáért beszél, az Oh L’Amour mások karrierjét is fényesítette (a Dollar nevű angol popzenekarét), a Blue Savannah mind közül a legnagyszerűbb, a Love To Hate You a leginkább emblemetikus, a Breath Of Life a legfülbemászóbb, és az igen remek Abba-esque EP-ről kiválasztott Take A Chance On Me a leginkább camp (a listavezető négyszámos ABBA-feldolgozáslemez nagysikerű klipdalai közül csak ezt az egyet válogatták be). 
 
A második CD-t nyitó Always jelen sorok íróját örökké 1994. április 8-ára fogja emlékeztetni, arra a péntek estére, amikor az MTV megszakította Most Wanted című adását, és Ray Cokes bejelentette, hogy elhunyt Kurt Cobain, majd következett az Erasure-dal klipjének világpremierje (hozzá kell tenni azt is, az Always furcsa melankóliája, melengető hangulata borzongatóan illett a pillanathoz). Az Erasure nagyjából ez után kezdte elveszteni széles körű népszerűségét (a második CD-n hallható számok közül már csak négy jutott be a Top 10-be), és lényegében érdektelen lemezekkel húzta ki az évtized hátra lévő részét. A világslágerek is elmaradtak, így szinte olyan, mintha friss füllel hallgatnánk a gyűjtemény második korongjának anyagát. Azt megállapíthatjuk, hogy a kislemezre kimásolt Erasure-számok egyes esetekben még ekkor is tartották a színvonalat (az Always mellett remek darab a Run To The Sun, az I Love Saturday és a csak néhány európai országban kiadott Rock Me Gently is), többségében viszont már nem voltak túlzottan emlékezetesek. A feldolgozásokban (Solsbury Hill, Make Me Smile) sincs meg az Abba-esque EP-n meglévő ihletettség és potenciál, ám a két legutóbbi stúdióalbum kislemezdalai újfent nívósak, még ha nagy sláger egyikből sem lett (az Always minimálisan megújított 2009-es Jeremy Wheatley-mixének viszont semmi értelme így a válogatás végére biggyesztve, bár a kései korszakból nyilván még így is ebben a számban van a legnagyobb potenciál némi felmelegített sikerre). Összességében azonban csak ajánlani lehet ezt a 40 kislemezdalt – ez a kollekció a legnagyobb rajongókon kívül mindenki Erasure-éhségét ki kell, hogy elégítse. 
 
 
Ami pedig a legnagyobb rajongókat illeti, őket nem a dupla-CD-s alapverzió, hanem a hosszúkás könyv formájú négylemezes deluxe kiadás elégíti ki maximálisan. A kislemezslágereket tartalmazó két korong mellé itt jár egy harmadik CD is válogatott koncertfelvételekből: az 1987-től 2007-ig a turnékronológia szerint haladó, de nem csak az adott turnén épp aktuális dalokból csemegéző, tapsokkal és közönségzajjal egybefüggő – és igen élvezetes – koncertlemezzé mixelt egyórás anyag 15 számának kevesebb mint fele mutat csak átfedést az a két másik CD-n szereplő slágerrepertoárral, így hallhatunk olyan kevésbé exponált korai Erasure-gyöngyszemeket is, mint a funkos Push Me Shove Me vagy az albumra sosem került The Hardest Part, továbbá olyan feldolgozásokat, mint a Voulez-Vous vagy az Everybody’s Got To Learn Sometime.  
 
A díszkiadvány negyedik lemeze egy DVD, bár az nem túl izgalmas, ugyanis nem videoklipeket vagy koncertfelvételeket tartalmaz, hanem az 1986 és 2005 közti időszak BBC-tévéfellépései sorakoznak rajta kronologikusan, és szinte mind playback (főleg Top Of The Pops jelenések, ahol Vince Clarke hol gitáron, hol szintin, hol gitáralakú szintin, hol tangóharmonikán, hol zongorán imitál játékot a lelkes Andy Bell mögött, de 1988-tól már feltűnnek extravagáns ruhák, 1991-től táncosnők, a 2003-as Solsbury Hill feldolgozásnál pedig már legalább az éneket élőben kapjuk a frontembertől és két vokalistanőjétől). A DVD extrái egy fokkal értékesebbek, a Sometimes egy eltérő tévéelőadása mellett ugyanis élő énekmikrofonokkal hallhatunk 2003-ból egy karrierünneplő Top Of The Pops 2 különkiadást 23 percben (ide is jut egy további feldolgozás, a You’ve Lost That Loving Feeling), két számot a Jools Holland-féle Later... egy 1994-es adásából (a Miracle-ben ministránskórus is van) és egy 1989-es televíziós jelenést, ahol egy minimál dobgép alap fölött Vince akusztikus gitárt pengetve kíséri le a How Many Times?-t (ez a legjobb). 
 
És ha már könyv formátum: 76 oldalnyi fotó és egyéb emlék, egy karrieráttekintő írás, korabeli interjúk és kritikák idézetei, továbbá egy friss exkluzív nagyinterjú a duóval a kezdetektől a „What’s next for Erasure?”-ig.