Amikor az ezredforduló utáni garázs-rockos hullám újra divatba hozta a gitárokat, a brit közönség kiéhezve várt valami friss hazai megszólalásra, az azonban végül csak egy felfrissített megszólalás lett: a poszt-punkos, new wave-es megoldások – néha aktuális tánczenével is kevert – retrós, de feszes hibridje. Így nem is olyan meglepő, hogy az akkoriban felfutott zenekarok az első egy vagy két lemez lendülete után nehezen találnak kiutat a műfaj zsákutcájából. A Paul Epworth producerrel rögzített debütálásaikkal a 2005 legjobb albumai listákon virító együttesek közül a Bloc Party (Silent Alarm) és Rakes (Capture/Release) például már a 2007-es – Epworth nélküli – második körben melléléptek (A Weekend In The City, Ten New Messages), miközben a Maximo akkor még simán tudta tartani a szintet, ám a lemezeit kétéves periodicitásban megjelentető newcastle-i kvintett 2009-es harmadik stúdióalbumán már a botladozás jeleit mutatja. 
 
A veterán Nick Launay producerrel (Nick Cave And The Bad Seeds: Nocturama, Abattoir Blues/The Lyre of Orpheus, Dig, Lazarus, Dig!!!, Grinderman, The Veils: Nux Vomica, Supergrass: Diamond Hoo Ha, Yeah Yeah Yeahs: It's Blitz! stb.) készült felvételeknél Paul Smith énekes és zenésztársai azt választották, hogy nem változtatnak sokat: maradtak annál, ami a legjobban ment nekik, és megpróbálták azt a lehető legjobban játszani. Az albumcímet adó sort gyorsan elsütő, szirénahangokkal szórakoztató Wraithlike-ban mindjárt a jól megszokott „maximós” világba csöppenünk, metronómikus, éles gitárokat, zakatoló dobokat, poszt-punkos fülbemászó dallamokat kapunk, ám a gyanús érzés a következő számokban csak tovább erősödik: mindez mintha kissé fáradtabban, langyosabban köszönne vissza, gyorsan és szinte automatikusan „ezt már hallottuk” üzemmódba helyezhetjük tudatunkat (holott önismétlés helyett pont, hogy meglepetést ígért a zenekar). A második lemezt jellemző hatásosság, apró mozzanatokban tetten érhető továbblépés és hangszerelési plusz ezúttal sajnos elmarad.  
 
Helyette marad a rajongóknak biztos betevőt jelentő profi megszólalás, helyenként talán egy fokkal groove-osabb ritmusszekció, néhány jobban eltalált dal (a mélyre hangolt basszusok és billentyűsök miatt a Joy Divisiont is megidéző The Penultimate Clinch, a címével ellentétben nem ködös, hanem azonnal ható A Cloud Of Mystery, az art-pop keretein belül funkos Let’s Get Clinical és a már-már epikus Questing, Not Coasting), de összességében az első két lemeznél egy árnyalattal szürkébb – a szövegeket tekintve sötétebb – az összkép.  
 
Míg a fentebb említett hármasból nemrégiben kiadott harmadik albumára a Bloc Party (Intimacy) és a megszólalásban Maximo-rokon Rakes is kissé összekapta magát (Klang), addig a Maximo Park majdhogynem beleszürkült a mezőnybe – ebben a zsánerben a még eggyel későbbi hullámban érkező Rifles bizony mindenkit beelőzött slágeres második albumával, a 2009 januárjában megjelent Great Escape-pel.