Igen, Bob Dylan most még a brit albumlista élére is fel tudott kapaszkodni 39 év után újra , de ahogy négy évtizede sem (1970-ben a sokkolóan gyenge Self Portrait és az utána négy hónappal felüdülésként ható New Morning is listavezető pozícióba jutott), úgy most sem élete legjobb lemezével produkálta a heti összeladás szempontjából első helyet jelentő sikert. A Together Through Life-ot egész egyszerűen az előző album diadalának utóhatása, valamint a mostanság Dylan irányába generált kiemelt figyelem juttatta csúcsra. Ezzel együtt persze nem rossz lemez, de az előző három stúdióalbum művészi feltámadásához viszonyítva gyengébb.  
 
Mindjárt az fura, hogy a szövegíróként zseninek tartott szerző ezúttal szinte az összes dalt egy másik szövegíróval (a korábban a Grateful Dead beszállítójaként ismert Robert Hunter költővel) közösen írta. Persze ez sem egyedi pályáján, hiszen az 1976-os Desire egy részét a pszichológusból lett színházi emberrel, Jacques Levy-vel együtt írta, de azzal összevetve is bőven alulmarad a mostani lemez – szövegileg meglehetősen közhelyszerű nosztalgia lengi be (mint az albumcímből és a borítófotóból sejthető, a fő téma a szerelem). Zeneileg nagyjából a veterán zenésztől mostanság megszokott bluesos, szvinges, kocsmazenés nyomvonalon halad: a Modern Timesnál például hangsúlyosabban bluesos, ám a Time Out Of Mind szikár talking bluesaihoz semmilyen szempontból nem ér fel. 
 
Bár a lemez rögzítése és kiadása viszonylag spontán volt, Dylan új anyagát inkább némi lustaság, az ismét ráirányuló dicsfényben való sütkérezés kényelme hatja át – egy kis puhulás. Ezzel persze némiképp ellentétes, hogy éneke most meg egy fokkal pökhendibb lett, hangja pedig minél öregebb, annál rekedtebb. A megszokott összetevőkben annyi a változás, hogy ezúttal nagyobb szerep jutott a tangóharmonikának (például az If You Ever Go To Houstonban, vagy a hegedűvel is színesített This Dream Of You-ban), de amúgy rendre sorjáznak a soulos, szvinges hatású kocsmabluesok (a Willie Dixon/Muddy Waters-féle I Just Want To Make Love To You alapjaira épített My Wife’s Home Town mellett bőven akadnak örömzenés hangulatok, sőt meglepő szólók is). Viszont többször is unalomba fullad a lemez – vagy épp egy Chris Rea-hangulatú felvétellel lep meg (Forgetful Heart). Ami a Modern Times albumon friss volt és lendületes, az itt megfáradt és enyhén elcsépelt.  
 
A markáns nyitószám, a Beyond Here Lies Nothin’ után egészen a lemez végéig kell várni egy újabb gyöngyszemre, a csöndes, öblös orgonás I Feel A Change Comin’ On viszont nem túl meglepő módon a változások megjövendölésről szól. Ha valamit már igazán megtanulhattuk Bobtól az 1963-as The Times They Are A-Changin'-től a 2000-es éveket nyitó Things Have Changedig, akkor az az, hogy mindig vannak változások. Zárásként ehhez most azt teszi hozzá, hogy mindezek ellenére – bármily fura is – de láthatjuk úgy is a világot, hogy azzal minden a legnagyobb rendben van (It's All Good). 
 
 
(A Together Through Life limitált kiadásához járó bónusz-CD-n Bob Dylan 2006 és 2009 között futó Theme Time Radio Hour című rádióműsorának egy 2006-os adását hallhatjuk, melyben az énekes-műsorvezető egy csokornyi barátokról és szomszédokról szóló dalt mutat be szívének kedves előadóktól, Hank Williamstől a Rolling Stonesig, a műsor végén pedig arra figyelmeztet, hogy ha a szomszédunk zavaró szokásai miatt idegeskedünk, vegyük sorra, nekünk nincsenek-e olyan dolgaink, amelyek a szomszédunkat zavarhatják. A háromlemezes kiadás harmadik korongja egy bónusz-DVD, melyen a Scorsese-dokumentumfilmből kimaradt „elveszett interjú” látható, melyen Dylan első menedzsere, Roy Silver mesél a korai évekről.)