- Hat évvel ezelőtt jelent meg az Igazolt hiányzás, most a negyedik regényednél tartasz. Másképp írsz most, mint korábban? Változott az íráshoz való hozzáállásod?  
 
- Gerlóczy Márton: Természetesen. Az első regény, ahogy mondani szokták, csak úgy kiömlött belőlem, amint megszabadultam a tinédzserkoromtól. Lassan megszabadulok a húszas éveimtől is, változom, változik a hozzáállásom is, az írásaim is, mindennapi rutin lett az írás.  
 
- A csemegepultos naplójában egy csarnokban szerzett élményeidet írtad meg, a legtöbbször véletlenszerűen adódó csajozásokkal ötvözve azt. Miért pont a csemegepultot választottad és nem, mondjuk, a zöldségest? Meddig dolgoztál így és mikor kezdtél a regény megírásába?  
 
- GM: A férfiember inkább a húshoz húz, amíg a nő elmegy a zöldségért, ő a hentesnél társalog. Ez szerintem nem szorul magyarázatra. Egy ismerősöm vitt el egy csemegepultba kóstolgatni, és ennek a boltnak a tulajdonosa engedte, hogy négy hónapig ott téblábolhassak és gyűjthessem az anyagot, amit aztán tavaly ősszel írtam meg. 
 
- Lajos egyfajta cinikus gentleman, keserű, olykor kíméletlen, lovagias, és ha épp az kell, romantikus. Ezek a tulajdonságok mennyire igazak rád és mennyire a képzelet művei? Mi az, ami egy olyan életnek, amit Lajos él, értelmet tud adni?  
 
- GM: Az értelme az, hogy megírja. Ez egy szerepjáték volt, egy időszak. Eldöntöttem, hogy csemegepultos leszek, aminthogy azt is, hogy bárki, aki szembejön, azzal… Ez egy mesterséges valóság, annyi csupán az értelme, amennyit az élet ad. Nők és húsok illatait, ízeit. Amióta véget ért a csemegepultozás, visszatértem önmagamhoz és már természetesen azt a nőt keresem, aki – azt mondják –, valóban értelmet ad. 
 
- A társadalom egyetlen rétegét, osztályát és csoportját sem kíméled. Bár én nem találtam

Nagyítás

kivételt a regényedben, van olyan, akit szándékosan nem veséztél ki, akik szerinted úgy jók, ahogy vannak?  
 
- GM: Ez egy cinikus mű, egy szatíra. Nincs helye benne annak, amit hiányolsz, ugyanakkor sokan nem értik meg, hogy ezeket az őrülteket én valójában imádom, ők ennek a könyvnek a hősei. Ami a társadalmat illeti, azért mentem a piacra, mert tudtam, hogy ennek a társadalomnak minden egyes rétege megfordul majd ott. Így szerepeltek.  
 
- A regény január elsején ér véget, elég hirtelen és kurtán, de a remény halvány sugarával a Lajoshoz hasonló Hanna személyében. Már ennyire szabadulni akartál Lajostól, a hidegtől és a nyomasztó, monoton életétől vagy csömöröd lett a sok kiábrándító lánytól?  
 
- GM: Úgy ér véget, hogy a nő marad. Egy darabig majd marad. Nem szeretem az illúziókat, nem hiszek abban, hogy egyetlen nővel leélheti az ember az életét. Egy darabig marad és egy darabig talán jó lesz. Vagy más. Ennyi. Mindenesetre annak a kalandos időszaknak, amit egészséges férfiak a húszas éveikben szoktak élni, egyszer úgyis vége szakad. 
 
- Ha jól tudom, akárcsak Lajos a regényben, te is sokat költözködtél az elmúlt években, most éppen Visegrádra. Ez a folyamatos változás, mozgásban levés nem visel meg? Nem vágysz állandóságra?  
 
- GM: Már vágynék, de ez most egyelőre nem fog menni. Hat év alatt a nyolcadik helyen lakom, megszoktam a vándorlást. A mozgásban levés segíti a munkát, újratölt. Az íróasztal állandó, csak a környezet változik, bár most az íróasztal is változott, dédapám, Áprily Lajos asztalán dolgozom. 
 
- A regény beharangozásaként egy videosorozatot készített Nagy Gergő és Merényi Dávid, melyben Nagy Ervin olvas fel részleteket a könyvből, és Péterfy Bori unokatestvéred is üvölt majd egyet a következő részben. Honnan jött a videók ötlete, és hogyan került a képbe Bori és Nagy Ervin?  
 
- GM: Azt szerettem volna, ha az Ervin felolvas és csinálunk hozzá valamilyen képanyagot. Ekkor jöttek képbe a Dávidék. Ez egy családi csomag, itt mindenki valakinek a valakije. 
 
- Szándékosan távol tartod magad az irodalmi élettől, és ehhez már társakat is találtál. Kik azok az írók, akikkel együtt nézed, ahogy „a többiek díjakat és ösztöndíjakat osztogatnak egymásnak”?  
 
- GM: Nem szidok és nem dicsérek senkit nyilvánosan. Egy ideje már a kritikákat is csak alkotó emberek részéről veszem igazán komolyan. Ami a díjakat illeti, no nem mintha úgy gondolnám, hogy én megérdemelném őket, igazán nem, de azt mindenki tudja, hogy ugyanúgy működik, ahogyan minden más területen az osztogatások ebben az országban. Ha hídépítő lennék, lehet, hogy közelebb mennék a tűzhöz, de az irodalmi élet tüze nem ér meg annyit, hogy halálra unjam magam. Az unatkozás szerintem magányos tevékenység.