- Sablonkérdéssel kezdenék, bocsánat érte. Kíváncsi volnék, ki lenne az a három szerző, aki a legnagyobb hatást tett rád a versírást tekintve.
 
- Ernest Hemingway, Petri György, Kemény István. 
 
- Sokan megkérdezték már, és mi sem akarunk kimaradni a sorból: hogy kerültél te japán szakra? És mi köze mindennek a versíráshoz? 
 
- Egyszer régen voltam már esztétika-kommunikáció szakos is, de azt otthagytam – hosszú történet. Ez idő tájt volt viszont egy fontos találkozásom egy francia fiatalemberrel, akiről kiderült, hogy jól beszél japánul. Ezen felbuzdulva hazamentem és még aznap elkezdtem tanulni én is – ezt folytattam csak két évvel később az egyetemen. A japán irodalom egyébként hihetetlen jó, de közvetlenül, egyelőre, nemigen kötődnek hozzá a verseim, az írás jóval régebben, kamasz koromban kezdődött, nagyjából. 
 
- Mikor, hogyan szoktál verset írni? Mit jelent neked az írás, mint tevékenység? Mennyire alapvető szükséglet, hogy írj?  
 
- Főleg éjszaka, de nem a dolog romantikus éle miatt, egészen egyszerűen ekkor van csak rá időm, úgy értem, tényleg sok időm. Én egyébként inkább fejben dolgozom, mire leülök gépelni, addigra már minimum hetven százalékos a szöveg a fejemben. Alapvető szükséglet annyiban, hogy csak így tudom magam elképzelni. Ha egy sort sem írtam hónapok óta, ami előfordul, mert elég keveset írok, akkor is csak így. De ez megint valami, ami fejben történik – életemben nem fogok „XY költő”-ként bemutatkozni, meg semmi. 
 
- Egy ifjú költő mindig lánglelkű, tele indulattal és robbanékonysággal – legalábbis ez a

Nagyítás

papírforma. A versek alapján te viszont sokkal rezignáltabb, visszafogottabb vagy, már ami a hevületet illeti. 
 
- Én a magam módján elég lánglelkű és indulatos vagyok, de az még nem szül jó verset. Igyekszem tehát olyankor az lenni, amikor kell – ez talán fegyelem. Akutagavának van egy elképesztő novellája erről a kérdéskörről, a Zsebkendő című. A szenvedély lefojtva is szenvedély, azt hiszem. Ez esetben pedig csak rajtam múlik, hogy észrevehető, esetleg átélhető lesz-e belőle bármi. Bízom benne, hogy néha így is sikerül. 
 
- Sok a szerelmes-férfibús vers a kötetben — te milyen típusú szerelmes vagy? Az a fajta, aki egyszer és utoljára volt szerelmes, vagy aki egyfolytában az? 
 
- Eddig talán két és félszer voltam, de lehet, hogy csak egyszer. Semmiképp sem mindig, sőt, inkább ritkán. Vagy lassan. De ezt így nem tudom elmondani – ellenben erre vannak ott a versek. 
 
- Nagyon személyesnek, és nagyon őszintének hatottak a dolgaid. Ha tényleg így van, hogy viseled az olvasói visszajelzéseket?  
 
- A verseim nagyon személyesek, mert nagyon személyesnek szánom őket, mert ilyenre akartam formálni – azt viszont jó tudni, hogy a valósággal elég sajátos viszonyban vannak. Természetesen nincs egy az egyben, valós sztoriként olvasható szövegem, bár mind kb. létező részletekből, momentumokból áll össze. Ez nehéz, tulajdonképpen versenként változik, de az őszinteségnek nyilván nem azon a szinten kell működnie egy irodalmi szövegben, hogy tejeskávét ivott-e a csaj, amikor szakítottunk, vagy cappucinót. Az olvasói visszajelzésektől viszont konkrétan boldog vagyok. Nagyon sok, nagyon kedves levelet kapok a versek kapcsán – ez elmondhatatlanul jó. Olyan érzést kelt bennem, hogy tényleg történt valami jó. 
 
- Tüntetően kerülöd a tárgyi és szerepverseket. Ennyire fontos, hogy mindent ilyen közvetlenül magadon szűrj át? Néha ez azért elég keserves dolog lehet. 
 
- Tény, hogy nekem ez nagyon fontos. A szövegek így is elég távol kerülnek hamar, szóval számomra versbeszédként ez jól működik, viszont az egészben úgyis mindig is az a része érdekelt, ami már „fáj”. Vagy fájhat. De ezen a kockázatot értem, valami kockázatvállalást, nem szenvedést. Ez valami hétköznapi, bár elég intenzív tapasztalat. Például ahogy valaki hosszan az arcodba néz, és te vissza. Nekem ennyi kell.