Frank Zappa zseni volt, ez nem vitás. Zseni, aki átlátott a káoszon, miközben rendet teremtett, a maga sajátosan értelmezett rendjét. Zappa mindent és mindenkit kipróbált. Gruppie-kat, szeszeket, miegymást, de elsősorban saját tudatát tágította, azon keresztül pedig a rakkenroll határait feszegette, sőt ki is ült az ismert világ szélére, és lelógatta a lábát. Ha lexikális adatokra vagy kíváncsi, ugorj át ide, mi itt és most nem fárasztunk ezzel, inkább megpróbáljuk körüljárni ennek a másodgenerációs szicíliai, görög és francia származású amerikainak a portáját. Beköltözünk az agyába, hátha kiderül, mi zajlik a tekervények között. Idegenvezetőnk pedig a fiú, pontosabban Frank fia, Dweezil, aki van olyan virtuóz játékos, mint apja volt, neki azonban jóval kevesebb újítás jutott. Így van ez az olyan fiúkkal, akik zseni apjuk mesterségét választják: nehéz kilépni az árnyékból, sőt egyenesen lehetetlen is, így jószerével nem marad más, mint az örökség ápolása és egy két rőzseláng.
 
Az idén 41 éves Dweezil 1982-től jelentet meg saját név alatt korongokat, melyek leginkább a közepes vagy inkább a közepesnél egy kicsit jobb osztályzatot érdemelnek. Mesterségét tekintve gitárvirtuózról van szó, akinek legalább olyan jól áll a hard és a heavy, mint mondjuk az avantgarde. A Return Of The Son Of... nem minden előzmény nélkül való, hiszen 2008-ban már megjelent egy Zappa Plays Zappa című DVD, melyen ugyanaz történt, mint itt. Jelesül Dweezil köszöntet mondott Franknek a zene nyelvén.
 
A dupla koncertmenü egyébiránt és leginkább a Shut Up 'n Play Yer Guitar (The Deathless Horsie), a Zoot Allures (The Torture Never Stops), a Sheik Yerbouti (Broken Hearts Are For Assholes), a One Size Fits All (Andy, Inca Roads), az Over-Nite Sensation (Montana, Dirty Love, Zomby Woof, Camarillo Brillo) és a Just Another Band from L.A. (Billy The Mountain) című albumokról szemezget, azaz felöleli a komplett hetvenes éveket és azok jazzrockos kísérleteit. És ez még akkor is így van, ha Zappát nem igazán úgy tarjuk számon, mint jazz-rockert.
 
A korong hangulati íve az 1978-as Zappa In New Yorkhoz áll a legközelebb. Csak az érdekesség kedvéért írjuk ide: az volt az a dupla koncertlemez, amivel Zappa a punkrobbanás után egy évvel jól beintett az összes csulázónak, mutatva, hogy jazzrockot játszani a punk idején, az az igazi polgárpukkasztás.
 
A Return Of The Son Of...-ról teljesen felesleges számokat kiragadni. Blues, jazz, experimentális kísérletezés, briliáns, magukba csavarodó, majd ismét kibomló szólók, art rock, független szellemiség, progresszió és komédia, klasszikus formák és protopunk, mindez egy fenomén szemszögéből láttatva, és egy majdnem fenomén által elővezetve.