2003-as Try Honesty című számuk hozta meg végül a sikert, és első lemezükért kapásból két Juno-díjat és még számos elismerést kaptak. Most, harmadik lemezük turnéjának vége felé, alig várják, hogy hazaérjenek, lenyírhassák a füvet, elmehessenek néhány jégkorongmeccsre, és elkezdhessenek új lemezük anyagán dolgozni, aminek, ígérik, rendes címet is adnak majd. Jon Gallant basszusgitárossal és Ian D’Sa gitárossal beszélgettünk. 
 
– Lassan véget ér a harmadik lemezetek turnéja, ami 2009 júniusában kezdődött. Hogy érzitek magatokat? 
 
Ian D’Sa: Az igazat megvallva már alig várjuk, hogy hazaérkezzünk, és egy kicsit visszarázódjunk a normális kerékvágásba, és elkezdjünk dolgozni a következő lemezen. 
 
– Már kettőtöknek is van családja, és nemrég Ben is bejelentette, hogy eljegyezte a barátnőjét. Ez nem nehezíti meg a dolgotokat? 
 
Jon Gallant: Nekem is és Aaronnak is két gyerekünk van. Abban a pillanatban elkezdenek hiányozni, ahogy kilépek az ajtón, de hát ezt az utat választottam…
 
– Nemrég Dél-Afrikában léptetek fel, és bár a számnak nincs politikai üzenete, pont egybeesett a Diamond on a Landmine kislemez megjelenésével. 
 
Jon Gallant: Igen, utólag nekünk is eszünkbe jutott ez az egybeesés, hogy esetleg félreérthetik, de szerencsére tényleg nem hordoz politikai üzenetet a szám. 
 
– Miről is szól pontosan, egy exbarátnőről? 
 
Ian D’Sa: Inkább arról, hogy előfordul, simán belemész úgy egy kapcsolatba, hogy tudod, nincs sok értelme, mert úgysem működik majd. 
 
– 1993-ban kezdetetek el együtt zenélni, kezdetben Pezz néven, majd 1999-ben – 
kényszerűségből – váltottatok a Billy Talent névre. Az új névvel együtt kezdett el felfelé ívelni a csapat népszerűsége is, de azt azért nem mondhatjuk, hogy az öletekbe hullott a siker. 
 
Ian D’Sa: Nem, egyáltalán nem, de én örülök ennek, és semmi pénzért nem cserélném el azokat az éveket.  
 
Jon Gallant: Szerintem pont ezért nem szálltunk el magunktól, mert meg kellett küzdenünk azért, amit elértünk. Tizenhét évvel ezelőtt, 1993-ban kezdtünk el zenélni, de csak 2002-ben írtuk alá az első lemezszerződésünket. 
 
– A második lemezeteken szereplő This Is How It Goes című számot Ben Aaronnak írta, amikor kiderült, hogy sclerosis multiplexben szenved. Mennyiben rengette meg akkor ez a csapatot? 
 
Jon Gallant: Nagyon lesújtott minket, és mindez a gondtalan húszas éveink elején történt! Azt hiszem, alapjaiban változtatta meg a hozzáállásunkat a dolgokhoz. 
 
Ian D’Sa: Igen, de valahogy mégis Aaron a legkeményebb köztünk. Iszonyatosan becsülöm azért, hogy azt tudta mondani: „csesszétek meg, én akkor is dobolni fogok!” Kis hűtőtáskában hozza magával a gyógyszereit a turnéra, és nem sajnáltatja magát. 
 
– Mi volt a legnagyobb kihívás számotokra? 
 
Ian D’Sa: Azt hiszem, a legnagyobb kihívás pont az volt, hogy ilyen sokáig kitartsunk egymás mellett, a csapat mellett. 1999-ben majdnem fel is oszlott a csapat. Akkor diagnosztizálták Aaron sclerosis multiplexét, és nem voltunk biztosak benne, hogy képesek leszünk folytatni. Sőt akkoriban nem is nagyon beszéltünk egymással, de aztán valahogy mégis sikerült újrakezdeni, és akkor a névváltás után beindultak a dolgok. 
 
– Van valami oka, hogy miért nem adtok címet a lemezeiteknek és a turnéknak? 
 
Ian D’Sa: Amikor az első lemez kijött, egyértelműen adta magát a dolog. Abban az időben, amikor a második album készült, akkor bukkant fel egy csomó emózenekar, akik mind nagyon hosszú és idétlen címet adtak a lemezeiknek, amit mi egyáltalán nem akartunk. Ezért nem választottunk ki egy számcímet, csak sorszámoztuk a lemezt. A harmadik ezek után ismét adta magát. Bár az igazat megvallva, azt hiszem, a következő lemeznél szakítunk ezzel a hagyománnyal, mert mindenki azt gondolja, van valami mögöttes oka a dolognak, és folyton felteszik nekünk ezt a kérdést. 
 
– Bennek és Aaronnak lengyel felmenői vannak. Van bennük valami kelet-európai? 
 
Ian D’Sa: Igazából mindkettőjük családjának már sokadik generációja él Kanadában, szóval valójában kanadaiak, de nagyon vicces, hogy amikor Lengyelországban lépünk fel, a rajongók megőrülnek értük – a bugyijukra is felírják a nevüket. 
 
– Melyik a kedvenc számotok az új lemezről? 
 
Jon Gallant: A Saint Veronika. 
 
Ian D’Sa: Most nekem is az, de állandóan változik. Lehet, hogy múlt héten még azt mondtam volna, hogy a Devil On My Shoulder. 
 
– Szóval mit fogtok csinálni, ha a turné után végre hazaértek? 
 
Jon Gallant: Azt hiszem, lenyírom a füvet, és elmegyek egy hokimeccsre.