– A tavalyi nagy sikerű bemutatótok a Tánclépések című, két részből álló darab volt. Mondanál néhány szót róla? 
 
– Annyit fontos tudni a Budapest Táncszínházról, hogy az ars poeticánk első gondolata mindig is az volt, hogy repertoárszínházként szeretnénk működni. Ezalatt azt kell érteni, hogy számomra a repertoár minősége, sokszínűsége, gazdagsága sokkal fontosabb, mint a mindenáron történő önmegvalósítás. Nagyon szeretek koreografálni, de legalább annyira örülök, ha vendégművészeket hívhatok meg. Joseph Tmim, akivel dolgoztunk már együtt korábban is, készített egy huszonöt perces darabot az együttes számára, ez lesz az első felvonás, a második pedig az Egy kiállítás képei, ami az én koreográfiám. 
 
– Nem először ihletett meg ez a mű. 
 
– Igen, Muszorgszkij nekem abból a szempontból könnyű, mert nagyon szerettem az Egy kiállítás képeit, és egyszer már megcsináltam. 
 
– Fontos ilyenkor, hogy a két felvonás hasonló megközelítésben készüljön, vagy éppen ellenkezőleg? 
 
– Pont az a legnagyobb bajom most, hogy ő már elkészült vele nyáron, én pedig most azzal küzdök, hogy a koreográfiám ne legyen hasonló, sőt nagyon más legyen, hogy az est tényleg kétpólusú legyen. 
 
– Rengeteg ismert koreográfussal dolgoztál már együtt, számos el is jött workshopokat tartani.

Nagyítás

Kire vagy a legbüszkébb, akit az évek során el tudtál hozni? 
 
– Raza Hammadi, egykori mesterem, akire nagyon büszke vagyok, és akivel a mai napig kitűnő a kapcsolatunk. Bécsben az ImPulsTanz Workshopon találkoztam vele először. A következő évben ösztöndíjat kaptam Bécsbe, ott erősödött meg a kapcsolatunk, majd elmentem hozzá Párizsba tanulni. Amikor Franciaországból hazajöttem, és elkezdtem tanítani, akkor Magyarországon ehhez még csak hasonló sem volt. Ma – húsz évvel később – öt tanítványom tanítja ezt az intézetben, és gyakran előfordul, hogy amikor vidékre megyek különböző versenyekre zsűrizni, akkor visszalátom azt a táncot, azokat a tréningelemeket vagy azt a gondolatiságot, ami egyértelműen tőle származik. Mindig megpróbálok olyan mestereket hívni, akik valamilyen stílust, kultúrát határozottan képviselnek. Ilyen Joseph Tmim is Tel-Avivból, aki erősen képviseli azt a fajta kortárs táncirányzatot, amit általában az izraeliek egész Európában, az Ohad Naharin-féle vonalat, aki szintén a Batsheva Táncegyüttesből jön.
 
– Raza Hammadi visszajáró vendégetek, testvére, Nasser viszont állandó fénytechnikusod. Ő itt él Magyarországon? 
 
- Nem, ő is Párizsban él, és érdekes, hogy már nagyon régóta dolgozik párhuzamosan Aurélia Chaplin társulatával. 
 
– Az októberi bemutató után, a november és december a gyerekelőadásoké volt. Az utóbbi években több gyerekeknek szóló darabot is készítettetek. 
 
– Senki nem tudja, hogy a kortárs gyerektáncos darabok meghonosítása tulajdonképpen nekem köszönhető. Régen a Diótörő volt és még néhány néptáncos gyermekmese, de nem voltak kortárs gyermektáncdarabok. Amikor Franciaországból hazajöttem, egyből hoztam gyerekdarabot is. Először is zseniális dolog, ami akkor időben és térben történik, az, ahogy abban a pillanatban képes vagy elkapni a gyerekek figyelmét, és olyan irányba elvinni őket, ami a vizuális kommunikációt fejleszti bennük. Plusz nevelünk egy generációt, aki aztán táncszerető lesz.
 

Nagyítás

– Van személyes kedvenc gyerekdarabod? 
 
– Ezt nem tudnám megmondani. A Művészetek Palotájában két évig játszottuk az Alizt, a reneszánsz évében két évadon keresztül a Mátyás király meséit. A Holle anyó az egyik legrégebbi gyerekdarabunk, ami még mindig megy, és a Diótörőből ismét lesz tíz előadásunk. Tavaly mutattuk be a Hófehérkét, és ugyancsak új volt a Pinokkió a Nemzeti Táncszínházban, amit Lakatos János, egyik volt táncosom koreografált kitűnően. 
 
– Nem lehet elég korán elkezdeni… 
 
– Jó, ha a tánc minél jobban elterjed, és nemcsak a profi világban, de az amatőr világban is. A táncművészetben benne van a mozgás, ami egészségmegőrző hatású, emellett pedig párosul a zenével és az irodalommal. Ha valaki táncolni jár, az a mozgás mellett valami pluszt is kap. Ugyanúgy kapja a közösségi élményt, a céltudatosságra, kitartásra nevelést, emellett pedig hallgathat Chopint és Muszorgszkijt. 
 
– Harmincöt éve foglalkozol tánccal, és idén lesz húszéves a Budapest Táncszínház. Hogyan látod a hazai táncélet alakulását? 
 
– Úgy gondolom, hogy a tánc az elmúlt húsz évben óriásit fejlődött itthon, és a lehetőségeink is sokkal jobbak. Amikor elkezdtem táncolni, az előadások 80 százalékát az Operaház adta, volt egy nagyon komoly táncházprogram, ami mondjuk 15 százalékot tett ki, a fennmaradó öt százalékot pedig kimerítették a revük – a Moulin Rouge, a Maxim és az Operett Színház –, amik viszont egy másik kategóriába tartoznak. Mire én a tánctanulmányaim tizedik évébe értem, addigra olyan irányzatok kerültek elő, melyek aztán létjogosultságot nyertek a művészet terén. Mára ez a paletta annyira kiszélesedett, hogy alig lehet definiálni, mi is a táncművészet. Mikor én 1991-ben hazajöttem, és elkezdtem az együttest, akkor volt az Operaház, a Győri Balett, a Pécsi Balett és talán a Szegedi, amire nem emlékszem pontosan, hogy akkor éppen működött-e vagy szünetelt. Az akkor dolgozó ismert koreográfusokat is egy kezemen meg tudnám számolni. Ma 160 együttes regisztrált, pedig az ország négyzetkilométerre nem nőtt, a lélekszáma csökkent, és mindenki koreográfus, akinek nincs jobb dolga. 
 
– Mikor volt egyszerűbb dolgod, akkor vagy most? 

Nagyítás

 
– Bizonyos szempontból régen egyszerűbb volt. Annyiból biztosan, hogy akkor legalább tudtuk, mi micsoda. Tudtuk, mi az a minimum – kezdve a színpadi viselkedéstől, a szerepjátékon át, a technikai minimumokig –, amit egy táncosnak tudnia kell, és addig nem mehetett fel valaki a színpadra, amíg ezt nem tudta. Ma ez már nem így van. Abból a szempontból viszont egyértelműen jobb most, hogy nyitottabb a világ: utazunk, látunk dolgokat, és a kortárs tánc- és mozgásszínházi gondolkodásmóddal nagyon sok minden jött hozzá. 
 
– Hogyan látod az együttes jövőjét? 
 
– Nehéz évet zártunk, de bizakodunk. Abban nem bizakodom, hogy több pénz lesz a rendszerben, mert nem áll úgy az ország, és ezt meg kell érteni, de abban azért bízom, hogy ami van, azt másként fogják elosztani. Nem gondolom, hogy akiknek eddig adtak, azoktól vegyék el. Azt gondolom, hogy új kuratóriumok kellenek, legyenek meg azok a sávok, amikben tudják, hogy mi hova tartozik, mi mennyit ér. Legyen meg a helye, a tradíciónak, legyen meg a helye az egzisztáló dolgoknak, legyen meg a helye az innovációnak, de ha valaki bemegy mondjuk egy laboratóriumba kísérletezgetni, és már tíz éve minden évben felrobbantja azt, akkor egy idő után vegyük már el tőle a pénzt, és adjuk oda valaki másnak, hátha megmarad a laboratórium, és ki is jön valami a kísérletezgetésből.