A hatás nem maradt el, bár a tradicionális színpadi jelenlét hiánya sokakban türelmetlenséget, negatív érzelmeket váltott ki. A szokatlan előadásról beszélgettünk az egyik rendezővel, Robert Steijnnel. 
 
- A United sorryt először 2006-ban láthattuk Magyarországon a MU Színházban. Hogy jött a Tünet Együttessel közös, PROPAGANDA! című előadás ötlete?
 
- Amikor Frans Poelstra fellépett a Zauberttel Budapesten, tartott egy workshopot a Tünet Együttesnek. Ez a műhelygyakorlat beindította az előadók képzeletét és az élmény pozitív emlékként maradt meg bennük. Amikor Réka (Szabó Réka, a Tünet Együttes művészeti vezetője – a szerk.) kollaborációra keresett más színházi embereket, minket is megkeresett. Amikor megkérdeztük, milyen témára gondolt, egyből rávágta, hogy a magyarországi politikai helyzetről szeretne egy előadást. Mivel korábban Frans és én kénytelenek voltunk már szembesülni a nacionalista mozgalmakkal szülőhazáinkban, Ausztriában és Hollandiában, elkezdtünk olyan előadásokat csinálni, amikben megpróbáltuk beleképzelni magunkat egy olyan politikai vitába, amit populista szlogenek dominálnak. Így már Rékával történt első találkozásunk alkalmával eldöntöttük, egy olyan darabot csinálunk a Tünet Együttessel, ami arról szól, mennyire nehéz kikerülni a propaganda hatását a jelenlegi politikai vitában. 
 

PROPAGANDA!

- Mi volt az alapkoncepció a PROPAGANDA! előadás létrehozásakor? 
 
- Az első ötlet az volt, hogy reflektáljunk arra, hogyan tudjuk megvédeni magunkat attól, hogy manipuláljon minket egy politikai érv, ami nacionalizmust provokál azáltal, hogy kirekeszti a kisebbségeket és ideológiájában rendkívül patriarchális. A politikusok előszeretettel tetszelegnek a nemzet atyjaiként, akik tudják, hogyan védhetnek meg bennünket. A kérdés az volt, hogy miért vonzanak minket ezek az apafigurák, akik gyerekként kezelnek minket, és úgy próbálnak meg kivezető utat mutatni egy nehéz gazdasági helyzetből, hogy megalázzák a kisebbségeket vagy igyekeznek feltámasztani nemzeti öntudatunkat. Ezért akartam megcsinálni a Propagandát úgy, hogy annak a varázslatos erejét használjuk, hogy nem azonnal reagálunk, hanem egy ideig csöndben maradunk. Ahelyett, hogy beragadnánk egy olyan erőjátékba, amit a hatalmon lévők dominálnak, egy alternatívát akartam mutatni, egy finom, megfoghatatlan ellenállást. Először időt kell adnunk magunknak arra, hogy „aludjunk egyet” a szituációra és hogy megálmodjuk az új perspektívát. Ugyancsak meg kell tanulnunk, hogyan állíthatjuk meg, hogy áldozatai legyünk a manipulációnak. Meg kell tanulnunk, hogyan reagáljunk a politikára még tudat alatt is, mert ez a láthatatlan terület a propaganda legfőbb célpontja. A Propaganda előadás a csend elmélkedő erejét ünnepli, és ezáltal lelassítja az érzékeink manipulálhatóságát. A költő elméjét kell kifejlesztenünk magunkban. El kell kezdenünk a szavak közti csend forradalmát, azért hogy elérhetetlenek legyünk a hatalom cenzúrája számára. Az előadás célja, hogy rámutasson, hogyan válhatunk annyira szubjektívvé és őszintévé, amennyire csak lehet, anélkül, hogy attól tartanánk, hogy szentimentálisak leszünk. Az előadás egy nő (akit Szabad Beszédnek, vagyis szólásszabadságnak hívnak) temetésével kezdődik, és megkértem a Tünet Együttes tagjait, hogy mondjanak egy beszédet a sírnál. Mennyi hely van az eredeti gondolkodásra, ha a társadalmi vita helyét populista szlogenek foglalják el és az őszinte próbálkozás, hogy leleplezzük azt, hogy ezek a propagandaszlogenek nem a valóságra épülnek?
 

PROPAGANDA!

- Ezért nem engedted a szereplőknek, a színészeknek, hogy úgy létezzenek, beszéljenek, mozogjanak a színpadon, ahogy szoktak vagy amit a közönség elvár tőlük? 
 
- Hogy visszaüssünk a profi színjátszásnak, amit oly gyakran látunk a politikai propagandában, érdekelt, hogy egy másfajta jelenlétet találjak a színpadon. Olyan alakítást kértem, ami nem próbál meg több lenni annál, mint aki vagy. Néhány előadó számára összeegyeztethetetlen lehet, hogy úgy kell játszaniuk a színpadon, mintha csak önmagukat adnák, és nem megengedett számukra, hogy kimutassák, hogy csak játszanak. Lecsupaszítottam az összes bevett szokást, ahogy az előadók klasszikus módon a közönséggel kommunikálnak, mimikával, drámai vagy vicces egysoros mondatokkal. Ugyanígy meg akartam szabadulni attól a fajta heroikus szépségtől, ami a mozdulatok felszínes virtuozitásában rejlik. Megkértem az előadókat, hogy próbálják meg ne azzal ámulatba ejteni a közönséget, hogy úgy tesznek, mintha ők valami különlegeset tudnának vagy éppen hogy mennyire viccesek. Én ugyanis ezt a fajta előadásmódot hamisnak, manipulatívnak és elcsépeltnek tartom, ami csupán arra jó a mi úgy nevezett demokratikus társadalmunkban, hogy szavazókat és potenciális vásárlókat nyerjünk meg vele. Ugyancsak azt gondolom, hogy ez a fajta klasszikus csábítás nagyon nem szexi. Sokkal jobban szeretek olyan emberi testeket és lelkeket látni a színpadon, akiknek jelenlétét emberi sebezhetőségük tesz gyönyörűvé. Ugyancsak problémáim merültek fel azzal kapcsolatban, hogy egy egyértelmű politikai üzenetet vigyek színpadra anélkül, hogy megkérdőjelezném ennek értelmét. Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik manapság elmennek egy olyan színházba, mint a Trafó, elég progresszívek ahhoz, hogy egyetértsenek ezekkel a kijelentésekkel, és valószínűleg pont azért mennek el színházba, hogy ilyen véleményeket halljanak. 
 

Nagyítás

- Mondhatjuk, hogy a PROPAGANDA! egyfajta kísérlet volt? Tanultál belőle valamit? 
 
- Számomra nem is volt annyira, de azt hiszem, a Tünet Együttesnek hatalmas kísérlet volt velem dolgozni. Például megkértem őket, hogy csináljunk alvásgyakorlatokat ahelyett, hogy a fejünkkel dolgozunk és megfelelő cselekményeket keresünk. Korábban már voltam hasonló szituációban német színészekkel, így megértem az ellenállást, ha valaki nem akarja azt meglátni, amit én gyönyörűnek találok a színpadon. Egy dolgot azonban tényleg megtanultam, és ez nagyon fájdalmas volt. Ez pedig az, hogy nem tudom megvédeni az előadókat a nézők egy részének durva kritikájától. Az előadás kapcsán egy néző még azt is megkérdezte tőlem, hogy az előadók kapnak-e pénzt azért, hogy semmit sem csinálnak és csöndben vannak a színpadon. Ez legalább annyira konzervatív hozzáállás, mint amikor valaki azt mondja egy absztrakt festő képére, hogy ez nem művészet, mert ezt a gyerekem is meg tudja csinálni.