- Csak te tudhatod, mennyi az igaz családi legenda és mennyi a fikció ebből a történetfüzérből. Most kellett-e önmérsékletet tanúsítanod, hogy senki se ismerjen magára?
 
- Mármint így utólag, mikor már ki van nyomva? Csak fegyelmezetten azt kell nyilatkoznom, hogy fikció. Komolyan a kérdező szemébe nézek, mint most, és ezt állítom: ez mese.
 
- És ez bejön?  
 
- Nekem igen. De félre a tréfával! Sajnos tényleg fikció a regény döntő része. Én lennék a legboldogabb, ha ilyen sokat tudnék a családomról, a múltamról. De csak gondold végig! Honnan tudnám, mi történt például a nagyanyám lánykérésén?  
 
- És mitől nem szokvány családregény ez? Milyen az a szokványos, amitől különbözni szerettél volna? 
 
- Nem derogál a szokványos. Tőlem lehet ez hagyományos mosópor, de ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább a „párhuzamos életrajzok” műfaja jut az eszembe. Vagyis az érdekelt, mit mondanak ezek a fölkavaró, szerelmes sztorik a mában egy mai fiatalnak, aki más kulisszák között, de ugyanilyen szorongásokkal, ugyanilyen kihívások előtt áll.  
 

Nagyítás

- Magadhoz képest könnyen írtad meg? 
 
- Nem. Időben sem: három évig írtam, és egyébként sem ment könnyen. Elég, ha azt mondom, a Mellettem elférsz kézirata húsz oldallal hosszabb volt, mint az Isten hozott. Most hússzal rövidebb. Húztam, ütöttem, vertem, kalapáltam.  
 
- Törvényszerű vagy véletlen, hogy egymás után jelennek meg az ilyen „gyerekkorom kisvárosá”-ba visszautazó kortárs magyar regények? Úgy érzed, jó darabig még tényleg csak a gyerek- és fiatalkorod erős világa lehet alapanyag? 
 
- Ebben a könyvben azért mégis a ma Budapestje a legfontosabb helyszín. Pontosabban minden csak innen nézve valamilyen. Ide beszél, és innen lehet oda vágyni, ahová vágyni akarsz. Mondjuk a hatvanas évek Budapestjébe, akár. Elvégre a regény nagy része ott játszódik. Egészen más hangsúlyok vannak itt, csak én, a személyem hívja elő benned, hogy mindig a „gyerekkorom kisvárosa” a téma.  
 
- Az ilyen „önazonosság-keresés írásokban”-ban mindig ott kísért a szigorúan saját bejáratú magánmitológia-teremtés veszélye is. Te mitől leszel biztos abban, hogy ezzel másokat is meg tudsz szólítani? Egyszerűbben: mennyit gondoltál közben a lehetséges olvasóidra, és ha igen, kiket képzeltél magad elé?
 
- Én is olvasó vagyok, és utálom, ha a kedvem keresik. Ha alám jönnek. Olyankor úgy érzem, hülyének néznek, és leteszem a könyvet. Én a mániákus őrülteket szeretem, akik mondják a magukét, és lehet menni utánuk. Én is igyekeztem így tenni. Ezt a családi mitológiákban különösen gátlástalanul lehet. Elvégre a karakter csereszabatos. A rendes olvasó a saját nagymamájára gondol, és a regény csak ugródeszka.  
 
- Tényleg (némileg generációs) önazonosság-keresés vagy csak egy történet a saját szabályaival? 
 
- Egészen sok sikerélmény ér ez ügyben, úgyhogy hiszek benne, hogy hiteles az önazonosság- keresési mániám. Jelentkeznek az olvasók a saját mitológiájukkal, a nagyi szakácskönyvével, az ópapa fényképével, amit a regény hatására hívatott elő a nagyapa. Van ennél nagyobb elismerés? Mint hogy legyőzik a veszteségérzést, és elkezdik megőrizni a még meglévő, maradék múltat?  
 
- Egyébként hol írsz és mikor? Van-e kitüntetett helyed és napszakod stb.? 
 
- Most sehol. Csak az Élet és Irodalomba írom a kötelező kisesszéimet kéthetente a tévékritika rovatba. Most a regényt hordozzuk, mint véres kardot.