- Hogyan talált rá erre a történetre vagy a korra? 
 
- A történetet részben ismertem Borgos Anna tanulmányából, amely a Holmiban jelent meg korábban, és A régi magyar társasélet utószavából (ez egy válogatás Vay Sarolta műveiből). Sőt Krafft-Ebingnél is olvastam róla valaha, de arra már nem emlékeztem. Igazából akkor kezdett érdekelni, amikor elolvastam Buza Péter Szenzációk nyomában a régi idők Budapestjén című könyvét, ebben olvastam VS azaz Sarolta „házasságáról” és „lebukásáról”.  
 
- Mi csillant meg először az ötletben: a kétértelmű történet vagy inkább a romantikus nyelvezet? 
 
- Egyik sem. Igazából az a mozzanata fogott meg ennek az egyszerre tragikus és komikus történetnek, amikor Vay „Sándort”, aki nemcsak a környezetét, hanem saját magát is meggyőzte róla, hogy ő voltaképpen férfi, a börtönben szembesítik azzal a ténnyel, hogy ő igazából „Sarolta”. Vagyis illúzió és valóság, illetve szubjektív és objektív igazság ellentéte kezdett foglalkoztatni vagy valami ilyesmi. 
 
- Bosszantja, amikor valamit csupán azért neveznek ki női irodalomnak, mert női szerző írta? 
 
- Inkább magát a „női irodalom” fogalmat találom bosszantónak. Pontosabban nem tudom, mit is értenek alatta. Olyan műveket, amelyek nőkről szólnak – mint mondjuk az Anna Karenina vagy a Bovaryné? Vagy olyan könyveket, amelyek az egyes ember életének fontos eseményeiről, születésről, halálról, szerelemről, öregségről és más effélékről szólnak, míg a férfiirodalom – miről is? Gondolom, ugyanezekről. Vagy amit kifejezetten női olvasóknak szánnak, mint, mondjuk, a szerelmes regényeket? De hát az meg nem irodalom, hanem szórakoztatóipar. 
 
- És hogy érzi magát, miután elköltözött Budapestről? Megkönnyebbült tőle vagy nehezebb így, csak virtuálisan részt venni a fővárosi irodalmi életben? 
 
- Nem tudom, részvételen azt érti-e, hogy az ember időnként publikál ezt-azt, vagy azt, hogy részt vesz valamiféle irodalmi társaséletben, mert ha az utóbbit, akkor azt kell mondjam, hogy ilyesmiben én soha nem vettem részt. Se virtuálisan, se sehogy. Van jó néhány ember, akivel nagyon szívesen beszélgetek (vagy beszélgetnék), de az úgynevezett társasélet helyett szívesebben ülök otthon és olvasok. Egy angliai könyvbemutatón olvastam egyszer ezt a nem tudom már, kitől származó idézetet: „Some say life is the thing, but I prefer reading” Azaz „Egyesek szerint élni, az az igazi, de én olvasni jobb szeretek..”. Hát valahogy így vagyok vele én is...