A fotós, aki jelenleg a New York-i Guggenheim Múzeumban készül egy kiállításra, miközben a Prada legújabb kollekcióját fotózza, nemrég a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a Caprice ékszerház meghívására érkezett Magyarországra, hogy a MOME hallgatóinak az ékszerház 10 éves jubileumára készült pályázati munkáit zsűrizze.


- Jól tudom, hogy már korábban is dolgozott az ékszerházzal? 
 
- Igen, 2005-ben kaptam egy felkérést a Caprice részéről, hogy vizuális megoldásokat találjak a cég számára. Valami újat, eredetit kerestünk, olyat, amiről a cég felismerhető, így jött az ötletet, hogy készítsünk egy naptárat. Ez végül 2006-ban valósult meg, az ékszerház pedig azóta is elkészíti ezeket a naptárakat.  
 
- Amikor ezt a felkérést kapta, készített valamiféle előtanulmányt a magyarok ízlésvilágáról? 
 
- Nem, én általában nem nézem a már meglevő dolgokat, hanem megpróbálok valami újat alkotni. Általában azt szoktam mondani, hogy én az expresszionistákhoz tartozom, a belülről jövő dolgokat fogom meg, és ezeket vetítem ki.  
 
- Ez alkalommal azonban nem fotóznia, hanem fiatal művészek elkészült munkáit kell zsűriznie. Kapott már ilyen feladatot? 
 
- Egyszer Nepálban fiatal művészek, fotósok megmutatták a munkáikat, azokról kellett véleményt mondanom, de hivatalos versenyben most először fogok zsűrizni. Biztos vagyok benne, hogy érdekes dolgokat fogok látni. Magyarországnak jelentős öröksége van a fotózás terén, számos kiváló fotóművész származik innen, például az egyik nagy kedvencem, Moholy-Nagy László. Emellett szerintem remek ötlet, hogy egy cég ilyen módon támogatja a kreativitást, és megpróbál fiatal alkotóknak, diákokat lehetőséget adni. 
 
- Előadást is tart majd a MOME-n. Lehet tudni, hogy pontosan miről? 
 
- Még nem tisztáztuk le pontosan, de azt hiszem, a képi megközelítésről fogok beszélni. Nem egy specifikus műről vagy művekről, mert szerintem a megközelítés a legfontosabb, amikor fotózol valamit.  
 
- Közgazdasági diplomája van. Hogy lett mégis fotós? 
 
- Ez egy romantikus és hosszú személyes történet. Gyerekkoromban zenét tanultam, majd 14 évesen megkaptam az első fényképezőgépemet és elkezdtem fotózni tanulni, először persze amatőrként, de egyre több helyre magammal vittem a fényképezőgépemet. Aztán a valóság és a józanész azt diktálta, hogy ne ezen a területen induljak el, mert nem könnyű fotósként boldogulni, művészként pedig még nehezebb. Sosem tudhatod, mi történik másnap, felhív-e valaki egy megbízással vagy sem, ezért elkezdtem egy biztosabb szakmát kitanulni. 
 
- Dolgozott valaha is közgazdászként? 
 
- Egy percet sem. Amikor megérkezett a BA diplomám, akkor már fotósként Kubában dolgoztam. Elkezdtem az MA képzést is, és a professzorom megpróbált meggyőzni, hogy folytassam a tanulmányiamat, küldözgette az emaileket, amiket sajnos én nagyon ritkán láttam Kubában, és egy ideig nem is tudtam eldönteni, hogy mit válaszoljak neki. 
 
- Kubában mit fotózott? 
 
- Tulajdonképpen antropológia tanulmányokat, reportázsokat készítettem, tehát nem fotóriporterként dolgoztam, a feladatom nem az volt, és most sem az, hogy gyors legyek és elkapjam a pillanatot, hanem inkább hogy körbejárjak egy történetet, és a saját interpretálásomban mutassam be az adott szituációt. Aztán fotóztam híres kubai zenészeket, a Buena Vista Social Club őrület után. Ez 2000 környékén volt, akkor 27 éves voltam, és még mindig hezitáltam, hogy folytassam-e az egyetemet, de végül az ember kénytelen döntéseket hozni.  
 
- Mi volt a következő döntése? 
 
- Kuba után egy ideig Mexikóban éltem, ahol elkezdtem festészetet tanulni, aztán még néhány évet Latin-Amerikában töltöttem. Összesen négyet. 
 
- Végül hogy lett divatfotós? 
 
- Sosem gondoltam rá, hogy divatfotós legyek. Én tulajdonképpen a sivatagban nőttem fel. A divatkultúra sosem volt annyira fontos számomra, ugyanakkor arra sem gondoltam soha, hogy fotóművész legyek. A dolgok megtalálnak engem, sosem keresem őket. Latin-Amerika után Olaszországba költöztem, ahol egy teljesen más élettempóban, stílusban találtam magam. Ott voltam Milánóban és feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor most mit is fogok itt csinálni. Aztán minél több időt töltöttem Milánóban, annál inkább megértettem, hogy a design és a divat része az ottani kultúrának, de az egész nagyon új volt számomra. Körülvett a divat, az a dolog, ami addig talán csak időnként jött velem szemben az újságokban vagy a hírek közt. A designerek, a divat és a gyönyörű modellek egyszerre részei lettek a mindennapjaimnak. Szóval így csöppentem bele. 
 
- Rengeteg divattervezővel, divatházzal dolgozott együtt. Kivel volt a legnagyobb élmény a közös munka? 
 
- Vivienne Westwood az, akit nagyon nagyra tartok. Kitalált egy generációt, beindította a punk forradalmát. A divat fontos szerepet játszik abban, amit csinál, de ő maga sokkal többről szól, mint szimplán a divatról. Hihetetlenül bátor, és nekiment minden létező normának és az akkori kultúrának. Ő egy igazi divatvállalkozó, de emellett támogatja a zöld forradalmat, és az egészséges föld eszméjét és fontos globális kérdéseket. 
 
- Mostanában dolgozott vele? 
 
- Valójában éppen egy projekten dolgozunk, amiről még nem igazán beszélhetek. Nemrég fotóztam a történelmi ruhadarabjait a Vivienne Westwood archívum számára egy fantasztikus kastélyban Olaszországban.  
 
- Már Milánóban élt, amikor visszautazott Izraelbe, és elkészítette azt a sivatagi fákról készült fotósorozatot, a Bereshit – Genesis projektet, ami fotóművészként is ismerté tette. Hogy került a sivatagba? 
 
- Jó kérdés! Hiányzott a természet, azután, hogy visszatértem Latin-Amerikából, és egyre többet gondoltam az otthonomra. Minél több időt töltesz távol attól a helytől, ahol felnőttél, egyre jobban előjönnek az emlékeid, és egyre inkább máshogy látod őket. Máshogy látod a helyet, ahol felnőttél. A Genesis projekt úgy kezdődött, hogy elindultam sétálni a sivatagban, és láttam ezeket a fákat, amik elég kemény körülmények közt magányosan állnak magukban. Talán metaforikusan fogtak meg, mert én is egyedül utazgattam a világban, és próbáltam művészként boldogulni. Szóval, ahogy néztem a fákat, azt gondoltam, hogy érdekesek lehetnek számomra, és elmondhatom velük a saját élettörténetemet, egy olyan történetet, amivel mások is azonosulni tudnak. Ezek a fák, ez a kirándulás, visszavitt engem a gyerekkoromhoz, és teljesen máshogy láttam őket. Gyerekként egyáltalán nem értékeltem ezeket a dolgokat, sokkal inkább olyanokat kerestem, amik ezen a világon kívül estek. Ahogy ott kalandoztam a szürkületi fényben a sivatag közepén, egy csomó kérdés felötlött bennem, azt hiszem, ezért kezdtem el ezeket a fákat fotózni.  
 
- Digitális fényképezőgéppel dolgozott? 
 
- Nem, és pontosan ez volt a projekt lényege, hogy fogalmam sem volt róla, milyenek lesznek a képek. Sőt, először eszembe sem jutott, hogy az éjszaka közepén fotózzam ezeket a fákat, mert a fényképészeti megközelítés vagy szimplán a józanész is azt diktálta volna, hogy nem lehet. Először arra gondoltam, hogy napközben kéne csinálni, amikor a legtöbb fény van és a legforróbban süt a nap, hogy megmutassam, milyen is a sivatag közepén lenni. Aztán ahogy beesteledett, elkezdtem feltenni magamnak azokat a kérdéseket, amik már Milánóban elkezdtek izgatni, hogy milyen bármifajta műfény nélkül fényképezni, tudván hogy minden fény másként viselkedik. Szóval feltettem magamnak a kérdést, hogy viselkedik ez a holdfény, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e. Kitaláltam, hogy a sötétben fogok fotózni, ami egyébként egy teljesen nonszensz ötlet. Fogalmam sem volt róla, mi lesz az eredménye, milyenek lesznek a színek, mi látszódik majd rajta. Minden este egy órával a naplemente előtt kezdtem el fotózni, és emlékszem mindenki azt kérdezte tőlem, hogy mi van velem, mit csinálok azzal a rengeteg felszereléssel a semmi közepén, miért vesztegetem az időmet, és miért nem keresek magamnak valami jobb elfoglaltságot. Mondtam nekik, hogy fogalmam sincs róla, mi mást csinálhatnék. Én hittem benne, hogy ebből kijöhet valami jó. 
 
- Hány éjszakán keresztül fotózott? 
 
- Sok. 
 
- A hold mindig ugyanúgy viselkedett? 
 
- Nem, a holdfény mindig másként viselkedett a körülményektől függően.  
 
- Meglepődött, amikor előhívta a tekercseket? 
 
- Miután előhívtam az első tekercset, nem tudtam, hogy mit mondjak, annyira meglepődtem. A képeken sokkal több minden látszik, mint amit én láttam. Olyan, mintha nem is lettem volna ott, pedig ott voltam.  
 
- Folytatja a projektet? 
 
- Most készítem a Genesis projekt folytatását, mert készülök egy nagy személyes kiállításra. Az első rész a sivatagban volt, és amit most csinálok, az ennek a folytatása. Mindig csak a hold fényének segítségével a sötétben fotózok, de a tengerparton. Tudod, a tenger mindig kék, ami az ég visszatükröződéséből jön, de amikor nem tükröződik vissza, akkor vajon milyen színű a víz? Szóval ilyen kérdések izgatnak. Az élő természet valódi színeit keresem.  
 
- Hogyan tartja egyensúlyban a divatfotózást és a saját projekteket? 
 
- Egyre inkább a saját munkáimra koncentrálok, és kevesebb divatfotót készítek. Megmaradok néhány divatcégnél, amelyeket nagyon szeretek, és amik elég szabadságot adnak. Ilyen a Vivienne Westwood cég, illetve most például egy olyan észak-olasz céggel, a Kitonnal dolgozom, amelyik nem használ semmilyen gépet, mindent kézzel készítenek. Hihetetlen cég, több száz ember dolgozik ott, és mindenki kézzel var, mint egy kis műhelyben.  
 
- Holdfényben készített már divatfotókat? 
 
- Még nem, de szeretnék. Próbálom meggyőzni a divatcégeket, hogy ez egy jó ötlet, és közben igyekszem megfelelő megoldást találni hozzá.