Ennek egyik oka, hogy Asimov művei - legyenek bármily izgalmasak és fordulatosak is - komoly erkölcsi és társadalmi kérdéséket boncolgatnak, így kevéssé passzolnak a hollywoodi ízléshez.

Asimov legjelentősebb írásai közé tartoznak az ún. robotnovellák, amelyek a mesterséges intelligencia működését, illetve annak a jövő társadalmában betöltött szerepét vizsgálják. Az Én, a robot ezen novellák közül gyúr össze néhányat, messzire távolodva ugyan az író világától, ám közel jutva egy mutatós sci-fi akcióthrillerhez.

2035-ben járunk. A világnak ekkorra már meghatározó tagjai a kizárólag az ember szolgálatára programozott robotok, elképzelhetetlenek a mindennapok nélkülük. A problémák akkor kezdődnek, amikor a legújabb széria egyes tagjainak működésében hiba áll be, minek következtében lassan megromlik a gépek és az emberek közötti kapcsolat, sőt a robotok lassan az egész emberiséget kezdik veszélyeztetni agresszív fellépésükkel. A világ megmentésének feladata egyvalakire, a robotokkal egyébiránt sohasem szimpatizáló detektívre (Will Smith - Sötét zsaruk; Bad Boys - Mire jók a rosszfiúk?) hárul.

A film az izgalmas meseszövés mellett elsősorban hihetetlenül látványos speciális effektusaival nyűgözi le a nézőt, nem véletlenül, hiszen rendezője az az Alex Proyas, aki Dark City című - nálunk nem kellően méltányolt - mozijával már bizonyította, hogy nagyon ért a fantasztikus világok megteremtéséhez.