A még Haitiban született, de szülei kényszerű emigrálása miatt már Amerikában felnőtt Wyclef az első három – szabadszellemű stíluskavarása miatt „e-Clef-tikus” (hiphop, R&B, funk, reggae, rock) ötvözetként jellemezhető – szólóalbum (The Carnival – 1997, The Ecleftic – 2000, Masquerade – 2002) után kiadót váltott. Az egységesen erős színvonalú szólókarrieren az új cégnél megjelent 2003-as The Preacher`s Son sem ejtett csorbát, az ötödik Wyclef-anyag mégis egy még újabb címke alatt látott napvilágot, magánkiadásban, az énekes Sak Pasé (kreolul: Mi van?) névre keresztelt lemezcégének első produkciójaként. Az eredetileg 2004 nyarán kijött, majd 2005 folyamán Európába is megérkező album azonban jócskán eltér elődeitől: egy Haiti hivatalos nyelvén megszólaló, a korábbi Clef-védjegyeket hátrébb szorító körutazást kapunk az ország zenei stílusainak érintésével. Persze Wyclef nem tesz erőszakot magán: az „e-Clef-tika” ugyan kevésbé van jelen (teljesen azért nem tűnt el!), de a Haiti könnyűzenét alaposan összerázta, hogy megint csak élvezetes koktél kerüljön ki a keze alól. A korong apropója egyértelmű: a Hispanola sziget nyugati harmadán elterülő kis ország 2004-ben ünnepelte függetlenségének 200 éves jubileumát, Wyclef pedig már régóta tervezett egy „otthoni” lemezt (kreol nyelvű dalokat már korábban is el-elpottyantott, sőt 2003-ban zenét szerzett Jonathan Demme The Agronomist című dokumentumfilmjéhez, mely egy meggyilkolt helyi újságíró-rádiós aktivistáról szól).

A Welcome To Haiti a dokumentumfilmből vett, hazaszeretetről szóló idézettel kezdődik, de az első dal mégis egy angol nyelvű, tipikus Wyclef-darab, „ha én lennek az elnök, a háborúkra pazarolt milliókból a szegényeket etetném” típusú sorokkal, ezután azonban megérkezünk a szigetre, a franciából elfajzott kreol nyelv és a sajátos haiti zenék, a konpa, a zouk és a rara világába. Mondhatnánk, hogy több eséllyel szeretnek a lemezbe a world music rajongói, mint Wyclef hívei, de a szokatlan ütemek, a fülledt karneváli hangulat, valamint a karibi tiszteletkörök annyira magukkal ragadóan keverednek a szerző (és természetesen az állandó munkatárs, Jerry Duplessis) mesteri hangszerelői-produceri színesítéseivel és a megszokott pozitív üzenettel, hogy aki eddig követte a Fugees-agy tekervényes zenei útját, az bátran csatlakozhat mellé ezúttal is. Része lesz a helyi trubadúrdal hiphoposításában, ellenállhatatlanul táncra perdül a pergős konpa ütemeire, vagy egy tengerparti party, vagy a karnevál hullámzása ragadja magával, vagy akár a helyi two-step, a rara különlegessége, de a néha Bob Marley-idézettel, néha kubai son áthallásokkal tarkított lassabb-szellősebb darabokban sem csalódik, és elégedetten nyugtázhatja a vendéghangok (köztük a jamaikai Buju Banton, a kongói-francia Passi és az amerikai Foxy Brown) igényes választását. Ugyanakkor nem marad kommentár nélkül az amerikai haiti maffia kényszerbűnözése, az afrikai gyökerek tisztelete, a voodoo hitvilág hagyománya, a piaci pisztáciaárus munkája, az AIDS és a kábítószer-élvezet témaköre sem.


8/10