A beszédes című The First 15 Years igazából egy kicsit többet is átfog, ugyanis a műsorvezető 50. születésnapjának hetében felvett 200. adástól, 2008 februárjától megyünk vissza az időben az 1992-es kezdetekig. Duffy Mercy-jétől négy óra alatt visszajutunk a pályakezdő PJ Harvey-ig és – az akkor még hét szűk esztendővel befutása előtt álló – David Gray-ig. A legutóbbi évekből átlagosan hat-nyolc fellépőt kapunk, később ez a szám egyre csak csökken, bár az előző évtizedből is akadnak jól reprezentált évek. A rock, a soul, a dzsessz, a folk és a blues történetének régi és új sztárjaitól a zenei spektrum a Battles experimentális art-rockjáig és Roni Size-féle dzsesszes drum’n’bassig terjed, sőt egzotikumként belefér a portugál Mariza fadója, az algériai Khaled rai-tropikáliája és a Tinariwen tuaregjeinek sivatagi transza is.
Radiohead, Flaming Lips, Arcade Fire, LCD Soundsystem – itt vannak napjaink legjobb koncertzenekarai, de itt a Coldplay, az R.E.M. és a Foo Fighters, illetve csúcskorszakából a néhai Hole és a Blur is. Ryan Adams 2001 októberében Bruce Springsteen-es hangszerelésben nyomja New York, New York című szerzeményét (melynek klipjét egy hónappal korábban az akkor még álló World Trade Center sziluettje előtt rögzítette), de akadnak egyéb különleges produckiók is: Elvis Costello egy triphop looppal, a Moloko igazi vonósokkal, a magát akusztikus gitáron kísérő Feist hét fúvóssal, a Crowded House pszichedelikus élményt súlyosbító bennszülött(kosztümös) ütősökkel, Amy Winehouse józanul!
Látunk olyanokat, akiket élőben már sosem: Kirsty MacColl egy vicces latinos darabbal, Arthur Lee egy pazar hangszerelésben megszólaló Love-klasszikussal, Robert Palmer egy csupasz akusztikus blues dallal, Johnny Cash egy Nick Lowe-feldolgozással, Warren Zevon pedig My Shit’s Fucked Up című szerzeményével szerepel. Más is kelt meghökkenést szabadszájúságával (Martha Wainwright az édesapjáról írt Bloody Mother Fucking Asshole-t énekli egy szál akusztikus gitárral), és más is választ feldolgozást (KT Tunstall Bob Dylantől, Norah Jones Hank Williamstől, a dzsessz-szaxofonos Josuha Redman Prince-től, John Cale a Hallelujah-t Leonard Cohentől). Több előadó (Solomon Burke, Buddy Guy, Bonnie Raitt, Paul Weller) mellé maga a vigyori műsorvezető is beszáll zongorázni. Néha az aznapi adás egyéb sztárjait is megpillanthatjuk nézőként: a legjobb pillanat, mikor Paul McCartney bólogatva figyeli Björk bizarr zászólengetős zaj-techno őrületét (ez amúgy is az egyik legszórakoztatóbb produkció, amit a férfiak részéről csak Beck tud megközelíteni).
QQQQ
EXTRÁK
Sajnos semmi: a korábbi kiadványokkal szemben ezúttal nem kapunk ízelítőt az adásokban elhangzó kedélyes beszélgetésekből. Mindössze Jools írt a DVD-hez egy vicces kis használati utasítást a borító belső oldalára.
2008 Hossz: 116 + 128 perc Kiadó: Warner Hang: angol sztereo