A kiváló rhythm and blues gitáros a magyar rocktörténelem talán legnagyobb vándora, az elmúlt negyven évben tucatnyi zenekarban pengetett, zömükben ő vitte a prímet. De ha az élet úgy hozta, akár redőnyözött is. 

- Kevesen tudják, hogy a Generál szétesése és az Új Skorpió megszületése közti két évben redőnyözésből éltél, állítólag nem is rosszul. A zenei életben ennyire reménytelen volt a helyzet? 

- Ennyire. A Generálnak idehaza sosem ment igazán, alapvetően a keleti piacból, az NDK-ból meg Lengyelországból éltünk, de a hetvenes évek végén már az is pangott. A feleségem épp terhes volt, apósoméknál laktunk, valamit lépnem kellett. Azt tudtam, hogy vendéglátózni nem akarok, láttam a srácokon, hogy teszi őket lelkileg tönkre, bármennyire is jól kerestek. Amúgy sem vagyok rá alkatilag alkalmas. A redőnyözés viszont bejött. Emlékszem, a Lokomotív GT-nek akkor nyolcszáz forintos ORI sztárgázsija volt, a Generálnak ötszáz, a haverommal meg előfordult, hogy egyetlen délelőtt összeügynököltünk fejenként ötezer forintot. Két és fél év alatt nagyjából összekerestem annak a józsefvárosi lakásnak az árát, amelyben ma is lakom.

- Nem okozott gondot, hogy sosem tanultad? 

- Nem kellett hozzá különösebb szaktudás, elég volt egyetlen redőnyös a csapatban. Ráadásul akkoriban csak úgy nőttek vidéken a házak, mindenki igyekezett a szomszédját lepipálni. Az egyre nagyobb épületekhez meg egyre több redőny kellett. Ráadásul akkoriban jött be az új technika, a Roll-Plast. A régi redőnynél cirádásra kellett faragni a deszkát, a lemezeket csavarokkal összefogatni, ami igazi macerás meló volt. A műanyagnál azonban csak méretre fűrészelni, aztán lehetett is feldobálni az ablakra. Később ezt továbbfejlesztették, kitalálták a külső tokos megoldást, amit bóbitásnak mondanak a szakmában. Három szezont nyomtam végig, az utolsót már kevésbé lendületesen. Amikor elkezdtem, épp konjunktúra volt, rengetegen belevágtak. Aztán az utolsó szabolcsi faluban behajtottunk az utolsó házsorra, annak a legvégén bekopogtam, ötvenes gömbölyű asszonyka nyitott ajtót, kérdezte, mit akarunk? „Redőnyösök? Maguk már a negyedikek ezen a héten!” Na, ekkor hagytam abba.  

- Tavaly decemberben a Sportarénában ünnepeltétek a Tátrai Band megalakulásának húszadik évfordulóját. Pedig már 1989 előtt is létezett ilyen nevű zenekar, igaz, más zenészekkel, más műsorral. Úgy érzed, ennyire leválik a későbbitől? 

- Annak a zenekarnak csak a neve volt ugyanaz, meg persze a vezetője, ráadásul nagyon nem működött, ezért sem szoktunk hivatkozni rá. Számomra abszolút új szerepkört hozott: egyedül kellett felvennem a keresztet és egyensúlyozgatni vele. Akkor döbbentem rá, hogy ez milyen kurva nehéz. A korábbi zenekaraim mindegyikében húztak mellettem más nagy erők is, életemben ekkor lódultam neki először önállóan. 

- Honnan jött egyáltalán a késztetés, hogy saját zenekarod legyen? Korábban valahogy nem voltak ilyen ambícióid.  

- Ez alapvetően Kovács Tamás érdeme, ő piszkált folytonosan, még a Török-Tátrai Tandem korszakban, amelynek egy idő után ő lett a harmadik „kereke”. Ádám a nyolcvanas években sokat lépett fel szólóban, két szappanos doboz társaságában. A kisebbik kezdetleges dobkomputer volt, a nagyobbik pedig basszusszekvencer, amely mindössze két harmóniát tudott megjegyezni. Miközben a legsimább blueskörben is három akkord van. Ádámmal mindig szerettem muzsikálni, akkoriban megint beszálltam mellé társnak, s a Tandem igazi repülés volt.  

- Néhány rádiófelvételen kívül miért nem maradt utána semmi hangzóanyag?

- Németországban készült egy koncertfelvétel valamilyen munkanélkülieket segítő rendezvényen, de valóban más nincs. Abban az időben elég sokat játszottunk alkoholos mámorban, úgyhogy zeneileg nem feltétlen a legjobb pillanatok ezek, viszont a kocsmákban nagy hangulatot teremtettünk vele. A Tandemmel párhuzamosan Ádámot megkereste Kovács Tomi, hogy amolyan edzőjátékosként lépjünk be a Topo Neuroticba, és némi anyagi juttatásért pofozzuk helyre azt. Szimpatikus őrült értelmiségi punkzenekar volt ez, de hamar kiderült, komoly felfogásbeli különbségek vannak. Szerettem volna ugyanis elérni, hogy a dob időnként találkozzon a basszussal, a basszusharmóniák megközelítőleg passzoljanak a gitárjátékhoz, és az egészet közel egyenletes ritmusban játsszuk. Lelkesen vezényelgettem, mire Ivánka Csaba mindig lehurrogott, hogy ez nem jó. Az a nem jó, hogy jó! Na, erre feltettem a fejem. Akkoriban persze sok ilyen zenekar működött, az élén valami főideológussal, aki kiszalad előre és kellően veretes szövegekkel kábítja a tömeget. Én viszont a zene felől közelítettem. 

- Kovács Tamás idővel a Tandem tagja lett, basszusgitározhatott, cserébe azért, mert ellátott titeket megfelelő felszereléssel. Gondolom, a viszonyotok már akkor is több volt ennél. 

- Amikor lejött meghallgatni a duónkat az E-Klubba, épp nagyot repültünk, az egyetemisták mindig jól vették a zenénk. A végén meg sírva jött oda, hogy ő ebben a zenekarban akar játszani. A kétakkordos nótákban nem volt rá különösebb szükség, de hát elég csórón éltünk akkoriban, ő meg építési vállalkozó volt, mondta, bármilyen cuccra van szükségünk, állja. Ebben láttam a fejlődési lehetőséget. Ádám két szappanosdoboza rögvest kicsúszott a képből, vettünk rendes szekvencer magnót, billentyűt, profi dobgépet, effekteket, csupa akkori csúcstechnikás cuccot. Tomi meg brummogott, ahogy brummogott. Viszont kollégának elképesztő volt. Kolosszális humorral. Bár vidékről került a fővárosba, mi több, Budára került, habitusban, dumában nagyon hozta a hozzánk hasonló külvárosi figurát. Nagyon együtt rezegtünk, egy húron pendültünk. Amúgy meg mindig nevetve mondta, ha focista szeretne lenni, az neki sokkal többe kerülne.  

- Innen egyenes út vezetett a Tátrai Band első változatáig? 

Ádám két év után is megmaradt a bluesnál, a maga avantgárd, néha kihámozhatatlan lila és misztikus ködével, amelyben amúgy remekül delejezi a népet. Én viszont szerettem volna kimászni ebből, kezdtem poposabb nótákat írni, rock and roll zenekarra vágytam. Ádámmal békében átbeszéltük, majd Kovács Tamással megalapítottam a Tátrai Bandet. Próbáltam fiatal tehetségeket felfedezni, az énekes Vertig Józsefben nagyon bíztam, jóképű fiatal fazon volt, jól mászkált a színpadon, de valahogy hiányzott a karmája, a kisugárzása. Az Eddával lenyomtunk egy közös turnét, ami a közönségüknek nem túlzottan hiányzott. Éreztem, hogy nyögvenyelős, így az első adandó alkalommal mondtam a srácoknak, oké, megpróbáltuk.  

- 1989-ben Charlie-val, új társakkal, új programmal ismét nekiszaladtál. Az első két évben azonban még így is döcögött a szekér. Kazincbarcikán például 14 fizetett néző előtt játszottatok, de máshol sem voltak rátok 50-150 embernél többen kíváncsiak. Így visszatekintve szerinted miért nem? 

- Már a Generállal sem játszottunk sokat itthon, aztán Charlie elment tíz évre vendéglátózni, a nyolcvanas évek végén szinte senki nem ismerte idehaza. Hiába játszottunk minőségi popzenét, tengtek-lengtek a bulikon. Aztán a média egyszer csak rácuppant a New York, New York című dalra, elkezdte nyomni ezerrel, és attól kezdve, amerre mentünk, mindenhol telt ház fogadott. Pedig ez a szám szinte véletlenül került a lemezre, már nagyjából egyben volt az anyag, amikor Pálvölgyi Géza jött, hogy lenne még egy ötlete, eléggé táncdalfesztiválos, de hátha. Meghallgattuk, gyorsan felvettük az alapokat, Kovács úr közben megírta a szövegét, azt feldobtuk rá. Sosem lehet tudni, mikor mi üt be. 

- A Tátrai Banddel párhuzamosan a szintén sokat koncertező Hobo Blues Bandnek is egyik oszlopa voltál. Könnyű volt egyezetni? 

- Megoldottuk. Amúgy szívesen kalandozom Hoboval, nagyon hozzám illő a zenei világa. Igazi ősi blues, ott nem kell máshogy játszani, mint ami vagyok. A Skorpióban, a Latinban vagy Tátrai Bandben másként kell. Amikor tavaly Charlie-val újrakezdtük, kifejezettem gyúrnom kellett rá, hisz a dalok nem voltak a kezemben, újra kellett tanulnom azt, amit akkor csináltam. Nemrég visszanéztem a decemberi arénás koncertet a Duna Televízióban, és megállapítottam: csak az jöhet rá, hogy egy gitárszólón belül mikor váltok a régiből az újba, aki nagyon ismer.  

- A Tátrai Banddel miért vándoroltatok kiadóról kiadóra? Ennyire öntörvényűek vagytok? 

- Nem hinném. Ellenben mindenhol mindegyik becsapott. Látod, mennyivel nyugodtabb lett a világ, amióta eltűnt körülöttünk a sok csibész? Amióta Hugival dolgozom, nincs semmi baj. De már a Boom-Boom első lemeze is úgy készült 1999-ben, hogy odajött hozzám egy vékony gyerek, kicsit furcsán beszélt, mondta, szeretné megvenni a produkciót és kiadni lemezen. Mondom, egyszerű: hozol felszerelést, leteszel egymillió forintot, felveszed és kiadod. Mondja, jó, azzal elment. Aztán megjelent a legközelebbi bulin, hozta a cuccot, letette az egymilliót, felvette, és kiadta. Mindenki jól járt. Lemezért ennyi pénzt még sosem kaptam, ő meg rengeteg CD-t eladott. Kihagytunk egy-két felesleges sápszedőt a folyamatból. 

- Az ezredfordulón mitől fáradt úgy el ez az addig megbízhatóan teljesítő, sikert sikerre halmozó popcsapat? 

- Amikor Charlie belekezdett a maga egyéni és Rózsa István menedzser kezdeményezte utakba, már lehetett tudni, hogy ebből egyszer komoly probléma lesz. De nem tehettünk ellene semmit. Így is elég jól elhúztuk a végét. Nem kezdem el mesélgetni, hogy eleinte meg volt beszélve, hogy ki mikor csinál lemezt, ki mikor turnézik, aztán ezek a megállapodások úgy lettek leszarva, ahogy kell. Nekem akkoriban sem fájt különösebben, viszonylag könnyedén túltettem magam rajta, mert tudtam, megyek tovább. A következő zenekarba, aztán a következőbe. Mint például a Totya-féle Latinba, amelyet nem kitaláltunk, hanem egyszer csak lett. Egy tévéfelvételre összedobtunk négy darab párakkordos műlatin számot, másnap jöttek a telefonok, hogy ezt hol lehet megvenni. Igen? Erre ekkora igény van? Akkor gyártjuk is. Egy kis stúdióban felvettük az elsőt, amely azóta platinalemez. Majd jött a többi. S ki foglalkozik ilyenkor azzal, pontosan mi volt tíz éve?