- Milyen volt legutóbbi lemezetek, a tavaly megjelent Quicken The Heart fogadtatása?

- Figyelmen kívül hagyjuk, hogy mit írnak rólunk az újságok, akkor is, ha jót, akkor is, ha rosszat. Ha jót, akkor azért, mert nem akarunk elszállni tőle, ha meg rosszat, akkor meg azért, mert érthető okokból nyilván nem értünk egyet velük, mert természetesen azt gondoljuk, hogy jó albumot csináltunk. Szóval leginkább a rajongókra hallgatunk, azokra, akik eljönnek a koncertjeinkre. Az angol turné minden állomásán, amit közvetlenül a lemez megjelenése után csináltunk, a rajongóink velünk együtt énekelték a számokat. Ezek az élmények számítanak. 

- A színpadról szoktátok követni az eseményeket? 

- Persze. Könnyebb, mint gondolnád. Az egyetlen dolog, amit érdemes elkerülni, az a túl hosszú szemkontaktus egy adott személlyel. 

- Egészen ámulatba ejtő a színpadi mozgásod. Igaz, hogy kerestél magadnak egy szabót, aki megerősítette a nadrágjaid ülepét, mert mindig szétszakadtak a színpadon? 

- (nevet) Igen, elég sokat ugrálok a színpadon, és sokba került a nadrágjaim állandó javíttatása, ezért azt találtuk ki, hogy inkább varratok magamnak egy speciális, kétrétegű nadrágot. Olyan érzés, mintha dupla bőröm lenne.  

- Milyen volt az új lemez készítése? 

- Nagyon élveztük, teljesen új élmény volt számunkra. Los Angelesben vettük fel Nick Launayval, egy új producerrel – mármint csak a mi számunkra volt új, mindenki más számára persze nem. Korábban dolgozott Nick Cave-vel, Kate Bushsal, a Talking Headszel. Szóval már nem mai fickó, de még mindig nagyon fiatalos, amolyan Pán Péter-figura, aki örökre fiatal marad. Zeneileg sokkal többet kísérleteztünk, sokkal többet játszadoztunk zajokkal, gitáreffektusokkal, szintetizátorhangokkal. 

- A kísérletezgetés közben gondoltatok arra, hogy a Maximo Park azért leginkább egy koncertzenekar, és hogy ezeket az effektekkel dúsított számokat elő is kell majd adnotok? 

- Persze, amikor a stúdióban dolgozol, mindig észben kell tartanod, hogy ezeket a számokat élőben is elő kell majd adnod. De azért tudjuk, hogy ha valami működik a stúdióban, akkor az a színpadon is működni fog. De azért végeredményben mi popdalok írunk. Nem akarunk tudatosan furcsa zenét csinálni. Szeretjük megtalálni a közös hangot a közönséggel, és sosem próbáltunk megfelelni a divatnak. 

- Az első kislemez, ami a Quicken The Heartról kijött, a The Kids Are Sick Again. Miért pont erre a számra esett a választásotok? 

- Elég bátor választásnak tűnt valami olyasmivel kijönni, ami egy kicsit különbözött a korábbiaktól, ugyanakkor azt gondoltuk, hogy elég fülbemászó is. 

- Paul, te írod a számokat, ez a szám is személyes élményeken alapul? 

- Igen, így van. Emlékszem, hogy a nyári szünetek alatt mindig volt egy furcsa kettősség bennem: egyrészt jól éreztem magam, ugyanakkor meg volt bennem egyfajta kényelmetlen érzés. Semmi rossz nem történt velem, csak ahogy a külvárosban tengett-lengett az ember a vakáció idején, mindig az volt az érzésem, hogy ennél egy kicsit többet akarok az életben. És most, hogy már elmúltam harminc, még mindig sok embernél, ismerősnél érzem ezt a kiábrándultságot, mert sokan vannak, akik ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni magukkal, mint én anno a nyári szünetek alatt. 

- Van kedvenc dalszöveged?

- Összességében nagyon elégedett vagyok az utolsó lemez szövegeivel. Saját szemszögből foglalkoztam a dolgokkal, de ugyanakkor szerintem nagyon visszaadja a hangulatát a mai kornak. Mindig igyekszem egy kicsit elvonatkoztatni egy adott eseménytől, embertől. 

- De azért biztos előfordult, hogy valaki ráismert magára vagy egy adott szituációra? 

- Az előfordul, hogy valamelyik ismerősöm megkérdezte, hogy „ez én vagyok?”, vagy hogy megírok egy sort, amiről tudom, hogy a barátnőm nem feltétlenül örül majd neki. 

- És van belőle balhé otthon? 

- Ő is egy kreatív művész lélek, szóval megérti, hogy bizonyos dolgokat ki kell írnom magamból. Igaz, előfordult már, hogy a biztonság kedvéért csak akkor mutattam meg neki egy számot, mikor az már elkészült.