A legendás énekest – aki 65 évesen „szexibb”, mint valaha – június 26-án láthatjuk az ingyenes Kapcsolat koncerten. 

Ha akad olyan, aki a Sailing óta (Atlantic Crossing, 1975) elvesztette a fonalat, néhány kevésbé sikeres anyag után, Rod Stewart az elmúlt évtizedet nagyjából azzal töltötte, hogy szorgalmasan összegyűjtötte a harmincas, negyvenes évek nagy slágereit George és Ira Gershwintől, Cole Portertől, Richard Rogersen és Irving Berlinen át Sam Cooke-ig, és majd minden évben kiadott egy Great American Songbookot, szám szerint négyet. A rendkívül sikeres popstandard lemezek után - mindegyik szerepelt a Billboard élmezőnyében - előrukkolt egy legalább ennyire sikeres rock klasszikusokat tartalmazó anyaggal, a Still The Same-mel (2006), majd tavaly a Motownos soul lemezzel, a Soulbookkal, melyre többek közöztt ismét olyan nagy slágereket szedett össze, mint a My Cherie Amour (Stevie Wonder) és a Tracks of My Tears (Smokey Robinson). 

– Tavaly év végén jelent meg 25. lemezed, a Soulbook. Miért pont soul? 

– Ezen a zenén nőttem fel. Amikor tinédzser voltam, csak ezeket a zenéket hallgattam, és a hatvanas évek fehér és fekete soul zenészei, Otis Reddin Sam Cooke, James Brown, Wilson Pickett iszonyatosan nagy hatással voltak rám. Mivel nagy részük már halott, ez egyfajta tisztelgés volt részemről azok felé, akik hatással voltak rám, és ezáltal segítették a karrieremet. 

– Lesz folytatása a Songbook-sorozatnak vagy a Soulbooknak? 

– Nem hiszem, hogy lesz még egy Soulbook, de felvettünk egy másik Songbookot, mert ezer és ezer fantasztikus szám van. Azt nem tudom, hogy az lesz-e az utolsó a Great American Songbook-sorozatból, de számomra nagyon élvezetes volt ezeket a dalokat énekelni, sokkal könnyebbnek találom ezekre a számokra rányomni a bélyegemet, mint például a soul dalokra.

– Olvastam, hogy egy kicsit tartottál is némelyik számtól, mielőtt elkezdtétek felvenni a Soulbookot. 

– Azért, mert olyan zeneóriások műveit kellett magamévá tenni, akiket mindig is a példaképeimnek tekintettem, de azért ez az érzés hamar elmúlt, ahogy elkezdtük a felvételeket. 

– A koncerten milyen arányban játszod a régi és az új lemezek dalait?  

– Körülbelül 24–27 számot adunk elő, és persze 140 percen keresztül nem lehetne American Songbookot játszani, de azt kell, hogy mondjam, és ezt szeretném kihangsúlyozni, hogy a közönség reakciójától függ, hogy mennyi dal szerepel az újabb lemezekről. Bár a számok nagy része a korai hetvenes évekből, sőt késői hatvanas évekből származik, majd a nyolcvanas és a kilencvenes éveken át a mostaniakig. 

– Mit jelent az, hogy a közönség reakciójától függ? Ennyire rugalmasan kezeled a set-listet? 

– Igen, valamennyire rugalmasan, természetesen vannak korlátozó tényezők, amik a show-ból adódnak, és persze vannak számok, amiket játszunk Amerikában, de nem játszunk Angliában, vagy ugyanígy, amiket előadunk Magyarországon, de mondjuk Glasgow-ban nem. Mindössze azért, mert bizonyos számok ismertebbek az adott országban, például a Baby Jane nem volt annyira felkapott Amerikában, mint mondjuk a Sailing. 

– A Soulbookra visszatérve ismét volt néhány izgalmas duett rajta. Smokey Robinson saját Track of My Tears című saját számán énekel. Hogy vetted rá? 

– Lefizettem. (Nevet)

– Lefizetted? 

– Igen, vettem neki egy üveg skót whiskyt, mert azt eléggé szereti. Valójában kölcsönösen tiszteljük egymást, és tetszett neki az én verzióm, szóval szívesen vállalta. Ugyanez igaz Stevie Wonderre is [aki a My Cherie Amourban szájharmonikázik]. 

– Mary J. Blige-dzsal (You Make Me Feel Brand New) és Jennifer Hudsonnal (Let It Be Me) is énekelsz duetteket. [Jennifer Hudson az American Idol tehetségkutatón tűnt fel 2004-ben, majd szerepelt a Dreamgirlsben, alakításáért Golden Globe-, Oscar- és Bafta-díjat is kapott. Első lemezéért pedig Grammy-díjat]. Hogy esett Jennifer Hudsonra a választásod? 

– Mert fantasztikus énekesnő. Miért neked nem tetszett? 

– Nem, nem arról van szó, csak meglepődtem, hogy ismerted, hiszen 2008-ban jelent meg az első lemeze. 

– Megpróbálok annyi zenét hallgatni, amennyit csak tudok. 

– Jut eszembe, hogyan válogatod össze az adott albumokra azokat a számokat, amiket el akarsz énekelni?  

– 90 százalékban tőlem függ, de hallgatok azokra is, akik körülöttem vannak, a menedzserem és a feleségem is javasolt már dalokat. Például a feleségem ötlete volt a Jackie Wilson-szám, a (Your Love Keeps Lifting Me) Higher and Higher.  

– Az egyik angliai koncerten néhány hete a feleséged (Penny Lancaster) fel is ment a színpadra. A turnéra is elkísér? 

– Nem, nem. Tudod, van egy négyéves fiunk, akit valakinek mindennap el kell vinnie az iskolába.

– A Soulbook után idén januárban megjelent a Once in a Blue Moon című „elveszett lemez”, ami eredetileg 1992-ben felvett számokat tartalmaz (többek közt Rolling Stones Ruby Tuesday, Bob Dylan The Groom's Still Waiting at the Altar, Stevie Nicks Stand Back, Tom Waits Tom Traubert's Blues).  

– Igazából ez nem az én döntésem volt. A kiadó összegyűjtötte azokat a számokat, amik még nem jelentek meg és feltette egy lemezre. Elég jól szól. Valójában ez kimondottan egy gyűjtők számára kiadott lemez. 

– De most, hogy a lemezeladás ennyire visszaesett, van értelme minden évben kiadni egy új lemezt? 

– Visszaesett? Viccelsz? Gyakorlatilag halott. 

– Akkor mégis miért? 

– Igaz, hogy a koncertek sokkal jobban hoznak a konyhára, de mindkettőre szükség van. A két dolog kéz a kézben jár. Jó turnézni és közben 3-4 új számot bemutatni a közönségnek. A Nagy-Britanniában adott koncerteken négy új számot játszottunk a Soulbook lemezről – Higher and Higher, It’s the Same Old Song, Love Train, Rainy Night in Georga – és a közönség imádta őket. 

– Nemrég bejelentették, hogy újra összeáll a Faces, de Mick Hucknall-lal, a Simply Red frontemberével – ez azt hiszem, mindenkit letaglózott. Pedig néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, téged is érdekel a dolog. Mi volt az oka, hogy most mégsem lépsz fel velük? 

– Ha ebben a biziniszben dolgozol, mindig előre kell tervezned. Én mindig elfoglalt vagyok, Ronnie Wood, Kenney Jones, Ian McLagan nem annyira elfoglaltak, sőt, tulajdonképpen nem csinálnak semmit. Nem ejthetek mindent azért, mert ők csinálni akarnak egy Faces-koncertet. Ha adtak volna elég időt, akkor persze, de nem úgy, hogy felhívnak, hogy ekkor és ekkor lesz a koncert, mire én „hé srácok, nekem le van fixálva egy turném!”. 

– Mintha arról is szó lett volna, hogy Jeff Beckkel esetleg újra együtt dolgoztok majd. 

– Igen, határozottan esélyes, hogy én és Jeff Beck ismét együtt dolgozzunk majd. 

– Bár Skócia nem kvalifikált, a turné miatt nem izgulsz, hogy esetleg lemaradsz néhány meccsről a vb-n? 

– Ez egy olyan dolog, amit nem lehet kihagyni, bárhol is vagy a világban. Biztosan tudod, hogy hatalmas focirajongó vagyok, szóval egészen biztos, hogy nézni fogom, akárhol is vagyok.