Az Esőembert Magyarországon az Orlai Produkciós Iroda mutatja be június végén. A kocsiimádó, élethajszoló Charlie Babbittet Nagy Ervin játssza.  

– Az Esőember egyenes következménye annak, hogy tavaly nyáron már részese voltál egy Orlai-előadásnak? 

– Nem tudom, nyilván benne volt, hogy akkor jól dolgoztunk egymással. A mostani munka – a darab hangvételét tekintve egy komolyabb vállalkozás – kevésbé viseli magán a bulvár jegyeit. Persze azzal sincs semmi bajom, ha az profin van kivitelezve. Az Esőemberre is lehet mondani, hogy tuti befutó, de ez leginkább Orlai Tibor tehetségét és üzleti érzékét dicséri. Egy kultfilm ismert arcokkal színpadon valószínűleg elad magától egy-két telt házat.  

– Feltételezem, ti nem elégszetek meg ennyivel. 

– Kulka, Anger, Garas, Kézdy… Senki nem azért lett ismert, mert mindenhez odaadta a nevét. Itt mindenki komolyan és felelősen végzi a munkáját a saját színházában. Ugyanígy vagyunk a külső produkciókkal is. Nem abból indulunk ki, hogy ez egy nyári könnyed hakni. Egyáltalán nem az. Mindenkinek frissülés, ha másokkal dolgozhat. 

– Az Esőember valóban kultfilm, Dustin Hoffmanra és Tom Cruise-ra mindenki emlékszik. Az emberek óhatatlanul is elvárással fognak bemenni a színházba. Ez nem rak rátok eggyel nagyobb terhet, mintha mondjuk egy vadiúj amerikai darabról lenne szó? 

– Az a feladatunk, hogy mást adjunk, mint a film. Ha csak le akarnánk másolni, egyikünket sem érdekelné. Kell, hogy beletegyünk valami pluszt. Szerintem akkor tudunk nyerni, ha jellegében teljesen mást csinálunk. Ha nem úgy fogjuk fel, mint egy film színpadi adaptációja, hanem úgy, mint ha ez valóban egy vadiúj amerikai darab lenne. Előzmény nélkül. Az Esőemberre mindenki úgy emlékszik, mint egy kicsit szomorkás, megható történetre, amiben Dustin Hoffman óriásit játszik. A miénk több humorral bír majd. Mert az abszurditást keressük benne, hiszen az mindenhol jelen van az életben. A normálisnak vélt világhoz képest egy ellenpontot szeretnénk megmutatni Raymond figurájával. Nem az a lényeg, hogy lám, nálunk is van olyan színész, aki hitelesen el tud játszani egy autistát. Sokkal érdekesebb és bátrabb lesz az az út, amit a testvérek egymás körül bejárnak. 

– Anger Zsolt azt mondta, őt leginkább a te szereped, Charlie története érdekli, arra szeretné súlyozni az előadást. 

– Az egyik dolog, hogy ez a film húsz éve készült, azóta sokkal inkább jelen van az életünkben a fogyasztói társadalom által generált hajsza, a pénz uralma… Ma már szinte mindenki úgy él, mint Charlie. Mindenki nyerni akar mindenben. Ez a figura ma Magyarországon sokkal ismerősebb, mint húsz évvel ezelőtt. A másik dolog az, hogy egy autistának, Raymondnak, nincs színházi értelemben vett fejlődéstörténete, nekem kell az ő konstans létéhez képest nagyobb amplitúdókat hoznom. Ő az origó, az én szempontomból egy kőfal, aki mellett bátrabban kell kiszíneznem az egész történetet, mint ahogy az a filmben volt. A harmadik dolog pedig az, hogy ez egy road-movie, amit egy az egyben nem lehet színpadra tenni, több színt követel, mivel mi csak egyfajta plánozásban tudunk dolgozni. 

– Senkivel nem dolgoztál még együtt, csak Kulka Jánossal a Kaméleonban. Valahogy azt érzem, ti jól értitek egymás nyelvét. 

– Ugyanaz a ritmusunk. Ezt már a filmben is éreztem, nagyon jól működtünk együtt a jeleneteinkben. Persze utána ezeket szétszabdalják a vágóasztalon, de az jó érzés, amikor valakivel úgy tudsz dolgozni, hogy pontosan ugyanaz a muzikalitásotok, amikor mindketten meghalljátok, hogy egy párbeszédnek hogyan, milyen „hangnemben” kell megszólalnia. Anger is ilyen. Van hármunk között valami áramkör, ezért nagyon gyorsan tudunk dolgozni. Nem ülünk órákig egy jelenet fölött, hogy mit is kellene csinálni. Egyfelé pörög az agyunk. Három hetet próbáltunk, most van egy kis szünetünk, mert Kulka a Nemzetiben próbál. Nem vagyunk még kész, de minden jelenet ment már megnyugtató színvonalon, és még van hátra tizenöt nap próba. 

– Szereted a gyors munkákat? 

– Nagyon. Mert az azt jelenti, hogy a belső kommunikáció rendben van. Nem szeretem, ha valamit agyonpróbálunk. A rendezőnek bíznia kell abban, hogy a színész tudja, mit kell csinálni. Nem matematikatanárként kell gondolkodni, hanem a pillanatnyi tehetséget elkapni. Bízni a színészben, és megadni neki azt a lehetőséget, hogy egy picit elcsatangoljon. Aztán úgyis visszajön! Kell, hogy maradjon egy kis talány, egy kis tér. Nem szeretem, ha körberajzolnak krétával. Vannak formalista, pontos, víziókban gondolkozó rendezők, akiknél nagyon fontos minden mozdulat. De ha nem hagyják meg a színésznek ezt a levegővételnyi szabad teret, akkor a színész ebbe belefullad és unni kezdi azt, amit játszik 

– Több mint tíz éve vagy a pályán: ilyenfajta próbafolyamattal és rendezővel milyen gyakran találkozol? 

– Voltak ilyen próbaélményeim. Legutóbb A hős és a csokoládékatonában kaptam el ilyen érzeteket. Régebben a Távoli vidék volt hasonló, meg A talizmán főpróbahete. Csak mentem, csináltam, és meglódultunk, mint a lovak. Máté Gáborral is érzem ezt az áramkört. Ő is hagy dolgozni.  

– Ezek a külső munkák hatással vannak arra, hogy a Katonában hogyan próbálsz, hogyan dolgozol?

– Abszolút. Rájöttem, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni. Ettől lazább leszel. Ezt több évig nem vettem észre, pedig nagyon fontos. Amíg az ember nincs fölkészülve a vesztésre, addig nem mer laza lenni. 

– A vesztésre? 

– Persze. Ha állandóan azzal vagy elfoglalva, hogy mindig nyerj, hogy mindig okosabb, ügyesebb legyél mindenkinél, és nehogy veszíts, akkor ez egyfajta görcsöt eredményez. 

– Charlie-nak is ez a baja. 

– Igen, mindig csak nyerni, nyerni, nyerni akar, mindenben. Azt hiszi, hogy az értékrendje és az emberi viszonyrendszerei a helyén vannak. Csak éppen érzelmileg nem szocializálódott. És ezt most megtanulja azzal, hogy kap egy ötvenéves kisbabát. 

– Érdekes, hogy a barátnője sem tudta ebből kimozdítani, egy kicsit helyrepofozni. Talán amiatt, hogy elkezdődik ez az „érzelmi szocializáció”, a vele való kapcsolatát is máshogyan nézi majd. 

– Az elején a lány jelenléte leginkább azt mutatja, hogy Charlie érzelmileg mennyire sivár. Nem egy elmélyült, romantikus, érzékeny ember, hanem időnként – hogy úgy mondjam – elég bunkó. Érzelmileg is rohan. Nehéz dolga lesz Cseh Juditnak, mert pici szerep, kevés mondattal, de állandóan ott van mellettem, és képviselnie kell a saját értékrendjét, ami egyáltalán nem hasonlít Charlie-éhoz és nem utolsósorban az egyetlen nő, akivel az autista testvérem kapcsolatba kerül. 

– Garas Dezsővel és Kézdy Györggyel is most találkozol először munka kapcsán. Milyen velük? 

– Amikor Garas Dezső a Nemzetiben az Anyám, Kleopátrát rendezte, két évig várt arra, hogy kiadjon a színház, mert velem akarta megcsinálni. Nem jött össze. És most jó, hogy itt van. Nem az a lényeg, hogy mit csinál, hanem az, ahogyan ott van. Mint egy öreg, nagy sógun, egy ősz bárd. Hordozza magával mindazt, amit megélt. Időnként csak hátulról megkérdez valamit, hogy biztos úgy kellene-e. Persze, Dezső, jó lesz így, vágjuk rá. Aztán öt perc múlva rájövünk, hogy mégse lesz jó, igaza volt. Örülök, hogy egy térben vagyok vele. Annak is örülnék, ha csak időnként ülnénk valahol, és sztorizna. Gyuri bácsit nem ismertem. Ő rettentő boldog, hogy itt van. Sosem találkoztunk, mégis úgy megpuszilt, mintha negyven éve ismernénk egymást. Kicsit ugyanolyanok, de egészen más karakterek. Nagyon jó, hogy velünk vannak. Másféle íze van a levegőnek.