Ha a kilencvenes éveket nem magzati pózban töltötted, nyilván megvan a The Verve neve. A britpop isteneinek 1997-es Urban Hymns című albuma a britmániás korosztály házi oltárának központi helyén van, közvetlenül az Oasis, a Blur, a Pulp, és a Supergrass korongjai mellett. A hatvanas évek újrahasznosításából - ahogy korábban, most is - összecsipegethető egy teljes életmű, persze csak akkor, ha az ember tehetséges.

A The Verve főnöke, Richard Ashcroft persze baromi tehetséges. Ugyanakkor a The Verve szögre akasztása utáni szólópálya albumai, bár egytől egyig korrekt munkák voltak, nem igazán zavartak sok vizet. Elhúzott mellettük a Zeitgeist. A karrier korrodálódni látszott. Egyenes út vezetett tehát az újrához. A The Verve 2007-ben már koncertezett, rá egy évre pedig összehoztak egy új hangzót. A Forth-tól ugyan nem dobtunk hátast, de nem is utasítottuk el zsigerből. Mr. Ashcroft azonban nem látott benne több kraftot (nyilván az egók nem bírtak egymással), így egy laza hátraarccal az Államok felé vette az irányt, az év elején pedig bejelentette új bandáját.

Az RPA & The United Nations Of Sound már bemutatkozott az öreg kontinensen (Párizs, Berlin, Köln, Amszterdam, London, Manchester), sőt eljutott a felkelő nap országába és Ausztráliába is. A Parlophone gondozásában megjelent Redemption feljátszásában Ashcrofton kívűl a Mary J. Blige mellől ismert Steve Wyreman (gitár), Dwayne "DW" Wright (basszus), Derrick Wright (dob), Reggie Dozer (hangmérnök) és Benjamin Wright (vonóshangszerelés) ténykedtek. A koncerteken egy beugrós dobos, Qyu Jackson és egy frissen szerződtetett billentyűs-hangmintázó, Rico Petrillo ügyködnek a főnök mögött. Csak a teljesség igényéért pötyögjük ide, hogy ez az első Ashcroft-"szóló", melyen nem a The Verve korábbi dobosa, Peter Salisbury kezeli a bőröket.

A Los Angelesben, New Yorkban és Londonban rögzített biblikus, örömhirdető Redemption produceri székébe a chicago-i hiphop-úttörő, No I.D. ült. Ennek megfelelően hangsúlyosabb szerepet kaptak a hiphop ütemek (Life Can Be So Beautiful, This Thing Called Life, America), a smukkos R&B-s lüktetés és a kommerciális rádiópop(rock). A dalok semleges pH-t mutatnak. Olyanok, mint a négyes metró, nem tartanak sehova, cserébe viszont hosszúak.

Igazán karakteres számot csak néhányat találunk. A nyitó party-himnusz, az Are You Ready, a bluesos How Deep Is Your Man és a zongorás, vonósballadás She Brings Me The Music ez utóbbi kategóriába tartoznak. A korongot máskülönben Wyreman néhol invenciózus, máskor panelekből építkező, de folyamatosan az előtérbe tolakodó gitárjátéka és a grúvok hajtják előre. Rém kínos és Ashcroft-tól idegen az America rapszerűsége, a falzettben elsipított, R&B-s Life Can Be So Beautiful vagy épp a The Velvet Undergorund Sweet Jane-jének akkordmenetét arcátlanul nyúló Royal Highness.

A megújulást hirdető Born Again egy Jim Morrison idézettel nyit: "Cancel my subscription to the resurrection" (The Doors: When The Music's Over). "A feltámadók névsorából húzz ki engem" - énekli a főhős.

Ha ezen az úton halad tovább, imái meghallgatásra találnak.