...sikerült interjút készíteni vele szigetes fellépésük után. Megtudtuk, még mindig tévéfüggő, naponta 9-től 6-ig dolgozik, és kedvenc tetőfedőjének fogalma sincs a számról, amit róla írt. 

- Mikor és hol alakult meg a banda? 

- Mi egy ízig-vérig angol punk-rock banda vagyunk, még 1979-ben alakultunk Sunderlandban.  

- 2004-ben jelent meg a Toy Dolls Our Last Album? lemeze, amit az Our Last Tour? turné követett, most mégis itt vagytok, szóval akkor mégsem az volt az utolsó? 

- Akkoriban nem voltam biztos benne, hogy szeretném-e folytatni a Toy Dollst vagy sem, mert 1999 óta szinte nem is léptünk fel. Azért adtuk a lemeznek és a turnénak ezt a címet, mert kíváncsiak voltunk rá, hogy egyáltalán van-e még kedvünk hozzá. 

- Fennállásotok 25. évfordulójára megörvendeztettétek a rajongókat egy ütős kis lemezzel. Az 50. évfordulóra is lesz hasonló? 

- (nevet) Igen, mindenképpen. Már nagyban készülünk rá. 

- A Toy Dolls híres a folyamatos tagcserékről. Nem lehet könnyű újabb és újabb embereket megszokni... 

- Ez is egyre nehezebb lesz idővel, különösen a próbák miatt. Én nem ismerek túl sok csapatot, akik szeretnek próbálni, de mégis muszáj, ez a kötelező rossz. Ha nem csinálod, szétcsúszik az egész produkció.  

- Tudjátok követni, hogy összesen hány tag fordult már meg a bandában?  

- 2007-ig tizennégy különböző dobost és tizenkét basszusgitárost fogyasztottunk el, de szerintem itt meg is álltunk.  

- A zenélés mellett más dolgokkal is foglalkozol, van időbeosztásod arra, amikor csak a zenéléssel foglalkozol? 

- Mindennap! Különbözőek vagyunk, ami engem illet, én szeretek 9-kor elkezdeni dolgozni és 6-kor befejezni. 

- Az több mint nyolc óra… 

- Igen, nálam ez jobban működik, sokkal fegyelmezettebb lettem. Így könnyebben ki tudom kényszeríteni magamból az ötleteket.  

- Nehezebben jönnek? 

- Persze az első lemeznél ott van az egész addigi életed, a második – ami általában sokkal rosszabb, mint az első, bár a mi esetünkben nem volt az – mindig egyfajta ismétlése az előzőnek. Most viszont már csak tesszük a dolgunkat, várjuk az ihletet, összegyűjtjük az ötleteket. Senki sem sürget minket, nem vagyunk rocksztárok, nem vagyunk a média középpontjában, és tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy jövőre vagy egy évvel később jön ki új anyagunk. 

- Nyilván már azért sem kell aggódnod, mert az évek alatt annyi minden mással is foglalkoztál, mint például az esküvői autókölcsönző biznisz vagy az ingatlanüzlet. 

- Én azt gondolom, hogy ha semmi mással nem foglalkozol csak a zenéléssel, az egy idő után piszok unalmassá válik.  

- Szét tudod választani az üzletet és a zenélést, mintha kettő lenne belőled? 

- Teljes mértékben. Van egy számunk, aminek az a címe, hogy Barry, the Roofer (The Death of Barry the Roofer, Our Last Album? – a szerk.), de Barrynek, aki tényleg a mi tetőfedőnk, fogalma sincs róla, hogy van egy ilyen csapat, vagy hogy a Toy Dollsnak van egy száma, ami róla szól. 

- Honnan jönnek az ötletek? 

- Megnézem a gázszámlát, a villanyszámlát meg ilyeneket. Szerintem csak nyitott füllel kell járni. Ülsz a buszon és hallgatod, ami körülötted zajlik, vagy megnézed, hogy mi megy a tévében. 

- Jut eszembe, még mindig tévéfüggő vagy (ahogy azt at I’m a Telly Addict c. számban állítottad)? 

- Persze. 

- EastEnders vagy Coronation Street? 

- Coronation Street. De képzeld, a múlt héten szerepeltem az EastEndersben. Volt egy kis részem: az Albert Square-en kellett elsétálnom a Fish&Chips shopig aztán vissza. 

- Szívesen vállalnál még szerepeket? 

- Nem hívnám szerepnek. 

- Akkor hívjuk sétálásnak? 

- Elvileg mellékszereplő voltam, de igazából inkább csak statiszta. De persze szívesen szerepelnék még. 

- Mit csinálsz, amikor nem zenélsz? Elmész mások koncertjeire? 

- Nem nagyon. Szívesen megnézek egy balett vagy egy színházi előadást. Ne érts félre, a punkzene fontos volt számomra, de a szabadidőmben nem szívesen hallgatnám azt. 

- Jól tudom, hogy egy ideig Japánban éltél? 

- Igen, körülbelül fél évig. 

- Mert japán barátnőd volt, ugye? Meg is nősültél azóta? 

- Igen, muszáj volt a vízum és egyebek miatt. 

- Néhány évvel ezelőtt csatlakoztál a Dickieshez egyik turnéjukon, amikor nem gitároztál, hanem basszusgitároztál. 

- A basszusgitár volt az első hangszer, amin játszottam. Fantasztikus volt az a turné, nem kellett azon aggódnom, hogy mi történik, mikor indul a repülőnk, mikor hol kell lenni, egyszerűen csak játszanom kellett a basszusgitáron. Nagyszerű élmény volt. Az egyetlen probléma az volt, hogy mivel én akkor Newcastle-ben éltem, előfordult, hogy csak egyetlen koncertért San Franciscóba kellett repülnöm. 

- Hogy bírod a turnézást, a koncertezést? Látványban még mindig elég jó. 

- Egyre nehezebb lesz, mert fizikálisan nehéz, és nem is lesz könnyebb. Nagyjából ugyanazt csinálom, mint 30 évvel ezelőtt, de többet kell rá edzenem. 

- Hogy érted, hogy edzened? 

- Futni járok – reggeli előtt –, és néha lemegyek az edzőterembe is. 

- Szerinted melyik volt a legjobb Toy Dolls-lemez? 

- Egyértelműen az 1993-as album (Absurd-Ditties – a szerk.), és persze az első mindig a legkülönlegesebb az ember számára. Az utolsó lemezünk is jó, van rajta néhány egészen jó szám, de a többi elég átlagos. No, de majd a fent említett 50. évfordulónkra készülő lemez biztos nagyon jó lesz.