Ebben az esetben jöhet a lelemény, a homemade tatto és a polaroid.
  
Leonard Shelby pont ebben a pszichés rendellenességben szenved, távoli múltjára tökéletesen emlékszik, de felesége halála óta rövidtávú memóriája abszolút működésképtelen. Ezért mindent fotókon örökít meg, és fecnikre jegyzetel, amiket aztán olcsó motelszobájában megpróbál összerakni. Olyan ez, mint egy végtelen variációs lehetőséggel rendelkező reality puzzle játék. A tét igen nagy, mert ha megvan a megfejtés, a célszemély könyörtelen likvidálásra számíthat. Ezt az egyet biztosan nem felejti el Leonard, hiszen szép, míves betűkkel vésette a mellkasára. Tézise szerint ugyanis egy férfi megerőszakolta majd megölte a feleségét, és addig persze nem nyugodhat, míg bosszút nem áll az imádott kedvesért.  
 
A sztori nem különösebben izgalmas – láttunk már ilyet –, de amivel bepiszkálja magát az agyba, az egészen zseniális; a cselekmény-kibontási technikája ugyanis visszafelé halad. Epizódokat kapunk csupán, aztán sötét és valami egészen más kontextust, pont mint Leonard kusza elméjében. A történet nem folyik túl gyorsan, de éppen annyira tempós, hogy végig fenntartsa a koncentrációt és a gyomorszűkülést a nézőben, furcsa, zavaró hatást váltva ki. És hogy csavarjon még egyet a szerkesztés a sztorin, széttöredezett emlékképeket – flashbackeket – is beúsztat a vonalvezetés zavarosába. Aggódni azonban nem kell, a megvilágosodás nem fog elmaradni, de az újranézésre való igény minden bizonnyal általános posztmementói jelenség.