Fésős első nagyjátékfilmje egyik bejáratott formulát sem követi. A Balra a nap nyugszik leheletfinom, érzelmes történet egy jéghideg világban, amely tökéletesen alkalmatlan az érzelmek befogadására és egyáltalán a megértésére. Hűvös, távolságtartó és szűkszavú mesét kapunk így, ami lendületből ugorja át a jól megszokott konvenciókat, és kerüli ki a fölösleges mellébeszélést. Talán a túlságos lecsupaszítás miatt ennyire intenzív az a hiányérzet, ami a film alatt folyamatosan rágja a lelket és telepszik nyugtalan borús ködként a hangulatra.
 
 
Két világi cimbora, Alex és Zsolt, éppen készül megcsípni a tutit; a srácok eddig illegális autóbehozatallal foglalkoztak, de most átnyergelnének a drogbizniszbe. Alex azonban egy szerencsétlen balesetben elveszíti a látását, és ettől kezdve kiesik a nemzetközi alvilág leendő potenciális nagymenői közül. Mielőtt végképp apatikus magányba zuhanna, a véletlen összehozza egy lánnyal a messzeségből, akinek a hangja egy félrekapcsolás útján kerül abba a telefonfülkébe, ahol Alex kezében a kagyló. A meseszerű éteri találkozás és a beszélgetésekből kibontakozó harmónia lángra lobbantja mindkét fél szívét és Alex úgy dönt, nekivág a távoli országnak, hogy megkeresse a léleksimogató hang gazdáját…
 
A képek hűvös eleganciájából olykor-olykor Wim Wenders szelleme bukik ki, ami nem is olyan meglepő, hiszen Fésős talán legnagyobb példaképéről van szó. Nagy András – operatőr – kamerája finoman és pontosan, kicsit sem tolakodva pásztázza végig a külvilág és a lélek tájait egyaránt, kitartott képei pedig annyira borzongatóan gyönyörűek, hogy azonnal beleégnek a retinába.