Jean-Claude 51 éves, végtelenül magányos, szívfacsaróan elkeseredett és zsarnok apjától örökölt behajtói állása szomorú-mély barázdákat vésett az arcába. Vágyakozva tekinget az irodájával szemben fekvő tánciskolára, és mert a francia kisember – nem úgy, mint a magyar – lép, ha már az utolsó reménysugár is csak pislákolni látszik, fogja magát, és beiratkozik argentin tangóra. Itt találkozik a kedvesen bájos mosolyú és szolidan szomorú szemű harmincas nevelési tanácsadónővel, Françoise-zal. Ahogy ez lenni szokott a fojtott érzékiséggel átitatott táncoknál, a partnerek viszonylag hamar egymásba bonyolódnak, azonban a lány éppen esküvő előtt áll, a férfi pedig olyan kétségbeesetten bizonytalan, hogy a két szeretetszomjazó lélek még a tangónál is bonyolultabb léptekkel mer csak közelíteni egymáshoz.
 
Stéphane Brizé igazán jó érzékkel nyúl bele a fásult és befelé forduló életek esszenciájába, és mindehhez tökéletesen válogat színészeket is, mert a film egyik elvitathatatlan érdeme a kitűnő szereplőválasztás. Nem is csoda, hogy a fő karakterek egytől-egyig César-jelölést kaptak.  
 
Igazi franciásan finom és szellemes alkotás, teli csupa bújtatott bölcsességgel és velőtrázóan emberi megnyilvánulásokkal, okosan csiszolva egészen életalakúra… 
 
Ha valamibe mindenáron bele akarunk kötni, az a jelenetezés néhol fájdalmasan lassú tempója, unalmas, már-már állóvízzé fagyó képkockái, de jobban járunk, ha inkább kötekedés nélkül átadjuk magunkat a hamisítatlan, franciásan életigenlő melankolikus kisrealizmusnak, és jó eséllyel a végén sem fogunk csalódni.