Emma és Böbe orosztanárnők, hatalmas lemondások árán küzdötték föl magukat Pestre, a falusi miliő reménytelen ingoványosából a nagyváros poshadó mocsarába. Reményük eddig sem volt túl sok az önálló boldogulásra, de a változások szele még a túlélés illúzióját is egy pillanat alatt vágta nyakon. A két lánynak, mint a kommunista éra kulturképviselőinek esélyük sincs a boldogulásra, többé semmi szükség nincs a munkájukra, ahogyan rájuk sem. Kétségbeesetten igyekeznek megkapaszkodni a nemlétező gyökereikbe és az újrakezdés nyomorúságos lehetőségébe; koszlott laktanyát idéző pedagógusszálló duplaszobáiban sínylődnek, miközben esti intenzív kurzuson próbálják átképezni magukat egy másik, divatosabb nyelvre. Emma a tanítás mellett takarításból próbálja fedezni a létszükségleteit, miközben igencsak megalázó kapcsolatot folytat a családos iskolaigazgatóval, akinek esze ágában sincs feladni a pozícióját a szerelemért. Böbe nem a kezet, hanem a lelket piszkító mellékállást vállal; prostituálja magát és fogösszeszorítva tűri az idegen karok ölelését és a lealacsonyító castingokat.
  
Emma idealizmusa vakká, Böbe pragmatizmusa érzéketlenné teszi a két markánsan más utat választó fiatal nőt, akikre – bár sorsukszabta szenvedéseik különböznek – a végjátszmában ugyanaz a világbavetettségből fakadó rezignált és fojtogató depresszió vár, melyet józan ésszel és ép lélekkel nem lehet bírni, és mely egyenes utat rajzol a pusztulásba.  
 
Szabó István lélekviharokba oltott szociotragédiája intim, puritán és ugyanakkor nagyon sűrűszövésű, mély dráma. A '90-es évek Magyarországának lesújtó esszenciáját adja, tűélesen rekonstruálva azt a hangulatot, amit a nyugtalanság, bizonytalanság és szorongás jellemez.