Történt ugyanis, hogy az első résznél a rendező szigorúan ragaszkodott a forgatókönyvben leírtakhoz, Willis pedig keveset improvizálhatott - ám az a pár mondata, ami így is bekerült a kész filmbe, hatalmas sikert aratott, ezért az elkövetkezőkben kifejezetten kérték az újra John McClane hadnagy bőrébe bújó Willist, hogy annyit jópofizzon, amennyit csak tud. Az alkalmat és céltáblát pedig a szokásos terroristatámadásnak álcázott kommandóstámadáson kívül a modern technika szolgáltatja. McClane ugyanis a régi iskolából való zsaru, aki mindent a saját módszereivel old meg, véresen, de hatékonyan, a technikát pedig szinte semmire sem becsüli - saját szavaival, a technikai haladás csúcspontja a mélyhűtött pizza.
 
Ironikus módon a filmbéli rosszfiúk is a technika ellenségei, hiszen pont a számítógépes rendszer megbénításával teszik lehetetlenné a washingtoni repülőtér munkáját, és azzal fenyegetőznek, hogy ha nem engedik szabadon azt a latin-amerikai drogbárót, aki pont úton van tárgyalására, elkezdik a földnek irányítani a magasban leszállásra váró gépeket - márpedig az egyiken ott van hősünk tendenciózusan mindig a legrosszabb helyen lévő felesége. És a második rész jóval ambícózusabb, mint az első, hiszen sokkal több helyszínt, többféle és töményebb akciót ígér, és egyszerre két főgonoszt vonultat fel - kár, hogy sem Franco Nero, sem William Sadler nem olyan karizmatikus, mint Alan Rickman volt annak idején. 
 
Forrás: Est.Tv Magazin