A témahiány nyűgétől szenvedő hollywoodi producerek számára mostanában gyakran jelent egérutat egy-egy klasszikus mozi leporolása és újrahangszerelése. Már - egyebek közt - a Psycho vagy A majmok bolygója is átdolgozásra került, azaz nincsenek szent és érinthetetlen filmek.

A Get Carter eredetije 1971-ben készült. A Mike Hodges rendezte darab mértékadó mű, mely a néhány évvel később született Hosszú nagypéntek című alkotással egyetemben a klasszikus brit gengszterfilm egyik alapkövének tekinthető. A kizárólag negatív karaktereket felvonultató, lendületes opus nem véletlenül vált a tömegfilm egyik ikonjává: nyersessége, humora és finom iróniája - mellyel magát, igazságosztó hősét is kezeli - okán valóban az élvonalban a helye. Emellett hatástörténete is jelentékeny, hiszen igen nagy szerepe volt az angol gengszterfilm közelmúltbéli neoreneszánszában: a mennyekbe emelt Guy Ritchie éppúgy nem tudott volna meglenni nélküle, mint az ő munkáinak sikerei nyomán szép számmal feltűnő direktorok többsége.

A klasszikus most amerikai producerek kezébe került, a Get Carter új verziója azonban messzire távolodott az eredetitől. A sztori vázát ugyan megtartották az alkotók, a mestermű velejéből viszont kevés maradt az új változatban, köszönhetően annak, hogy Stephen Kay rendező alapvetően Sylvester Stallone szilaj tekintetére, illetve pöröjcsapásaira épített, a humort pedig kilúgozta a történetből. A testvére halála miatt az egész alvilággal szembeszálló címszereplő itt nem önmaga korlátoltságába bódult, bosszúra éhes piti bűnöző, hanem érző szívű és kőkemény legény, aki a kizökkent időt kívánja helyreállítani. Tény, hogy a film e szempontból igazi unikum: Sly soha nem volt ennyire sebezhető és ennyire stramm egyszerre.