A flamand táncos-koreográfus, Marc Vanrunxt művészetét a tiszta esztétikum és a szociális érzékenység között fennálló sajátos súrlódás teszi igazán izgalmassá. Húsz éven keresztül ellenszegült a kortárs tánc előírásainak a mozdulatlanság, a repetitív mozdulatok, a túlzás és a mértéktelenség eszközeivel, azzal, hogy képes volt a giccset és a kultuszt, a popzenét és a barokk zenét, az egymással összeilleszthetetlent összeilleszteni. A Marie De Corte számára komponált koreográfiában Marc Vanrunxt a lengyel zeneszerző, Krysztof Penderecki háromrészes Dies Irae-jét, ezt az auschwitzi áldozatoknak emléket állító gyászzenét használja alapanyagként. Pendercki művében az örökkévaló siralom (Lamentatio) után a katasztrófa megtörténtének felismerése és az attól való távolság megteremtése következik (Apocalypsis), a végső stádium pedig a felfoghatatlan újrakezdés (Apotheosis). Reménykedhetünk vajon az újrakezdésre való képesség kimeríthetetlenségében?